Szalacsi Dóra: Tepi és Izó

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Tepi pont olyan süni volt, mint a többi. Az orra kunkori, a szeme bogárfekete, a háta szúrós. Egy kis erdőben, egy nagy fa tövében, egy apró bokor alatt lakott. Nem szeretett másokkal találkozni, ezért leginkább csak akkor bújt elő a rejtekhelyéről, amikor már besötétedett.
Egyszer mégis találkozott valakivel. Pedig csak a szokásos esti körutat tette meg. A jól ismert útvonalon haladt, élelmet keresve. Szorosan a fák és bokrok tövén araszolt, nedves orrát szinte a földbe nyomva, amikor váratlanul egy szokatlan dolog állta el az útját: egy pár gyerekcipő! A cipő egy kisfiúé volt, aki egy nagy kidőlt fa törzsén üldögélt. Kedvesen mosolygott a sünire, ő pedig nem is tudta, hová legyen meglepetésében és zavarában.
– Már vártalak, Tepi – mondta a kisfiú derűs arccal.
Tepi viszont nem értette ezeket a szavakat, mert ő csak süninyelven tudott.
– Tudom, hogy nem értetted, amit mondtam most neked – cirógatta meg a süni orrát a kisfiú. – De mindjárt, érteni fogsz engem.
Azzal felpattant a fatörzsről, bukfencezett egyet, és csodák csodája: süni lett belőle! Pont olyan süni, mint Tepi: az orra kunkori, a szeme bogárfekete, a háta szúrós.
– Izó vagyok – mondta a kisfiúból lett süni, és közelebb ment Tepihez, barátságosan kezet nyújtva. – Alig vártam, hogy találkozzak veled, Tepi!
– Nahát, ilyet még egész süniéletemben nem láttam! – szólt döbbenten Tepi. – Te egy elvarázsolt süni vagy? És… és… tudod a nevemet?
– Igazából nem vagyok süni, csak miattad lettem azzá, de ez most mindegy – mondta mosolyogva Izó. – A nevedet pedig azért tudom, mert ismerlek téged már régen.
– Ez aztán fura… – húzta föl értetlenül a szemöldökét Tepi. – Csak azt nem értem, hogy akkor én hogy-hogy nem ismertelek téged eddig…

Szalacsi Dóra rajza Rajzod bekerült a mesekönyvbe.

Tepi nem nagyon szerette a mások társaságát, de Izó nagyon felkeltette az érdeklődését. Volt benne valami különös, amit ő maga sem tudott megmagyarázni. Talán a tekintete? Vagy a kedves hangja? Vagy az, hogy a nevén szólította? Végül is mindegy, de Tepi valami melegséget kezdett érezni a szíve tájékán, amit azelőtt soha nem érzett.
Attól kezdve minden este találkozott Izóval. Izó minden nap várta a fatörzsnél, átbucskázott a fején, majd jól elcsevegtek süninyelven. Beszéltek az erdőről, az erdő lakóiról, az évszakokról, a kedvenc ételeikről. Szó, ami szó: igazi jó barátok lettek. Izó nagyon sok jóra tanította Tepit. Megtanította, hogy lehet finom ételeket készíteni, hogyan rendezze be az otthonát, mit raktározzon télire, sőt, arra is rávette, hogy elkezdjen barátkozni az erdő többi lakójával. Miután Tepi látta, hogy az erdei állatok nem is olyan morcosak, mint ahogy azt ő gondolta, elkezdett velük jó dolgokat tenni: meglátogatta a beteg Nyúl Anyót, elemózsiát vitt az Öreg Borznak, és segített Mókuséknak mogyorót gyűjteni. És minél több jót tett, annál boldogabb lett.
Egy nap különös kéréssel fordult Izóhoz.
– Izó… – szólt kicsit bizonytalanul Tepi, a torkát enyhén köszörülve. – Én arra gondoltam, hogy kipróbálhatnám, milyen gyereknek lenni… Szeretnék olyan lenni, mint te…
Aztán feszülten nézte Izó arcát, és várta a választ. Izó mosolygott.
– Gondoltam, hogy egy nap ez eszedbe fog jutni… – mondta kedvesen. – Nos, én tudok neked ebben segíteni. Amikor azt mondom neked, hogy bukfencezz, akkor bukfencezned kell egyet, és belőled is kisfiú lesz. Olyan leszel pont, mint én. De jól gondold meg, hogy biztosan szeretnéd-e ezt, mert ha egyszer kisfiúvá válsz, többé nem lehetsz süni…
– Hűha… – tűnődött Tepi. – Hát, nem is tudom… Nem olyan rossz dolog süninek lenni… de mi van akkor, ha gyereknek lenni még jobb? Izó… – szólt újra félénken Tepi – , ha én gyerekké változnék, akkor is a barátom lennél és nem hagynál el?
– Persze hogy nem hagynálak el, Tepi – nevetett Izó -, csak akkor nem süninyelven, hanem embernyelven beszélgetnénk.
– Akkor jó! – kiáltott Tepi. – Kérlek, segíts, hogy gyerek lehessek!
– Jól van, Tepi! – mondta Izó mosolyogva. – Fontos, hogy bízz bennem! Amikor azt mondom, hogy bukfencezz, akkor gyorsan bukfencezz egyet, és örökre gyermek leszel!
Tepi nagyon figyelt, és az Izó szavára azonnal átbucskázott a fején. És megtörtént a csoda: Tepi egy helyes kisfiúvá változott!
– Nahááát! – kiáltott fel, és tágra nyílt szemekkel nézett körbe. – Milyen szép a világ! Milyen nagy minden! Csodálatos! Vannak kezeim, lábaim, tudok szaladni és ugrálni! És az ég: egyszerűen mesés! Soha nem láttam, milyen csodaszép az égbolt, mert mindig csak a földben turkáltam… még csak föl sem tudtam emelni a fejem… És a sziporkázó napfény! Gyönyörű!… Köszönöm, Izó!
Azzal az Izó nyakába borult, aki közben szintén kisfiú lett, és figyelte, ahogy Tepi örvendezik az életnek és a világnak.
Izó még sok mindenről mesélt Tepinek, sok-sok jó dolgot adott át neki. Barátságuk örökké tartó és tökéletes volt, mint a mesében.

2016