Melis Anna: Egy üvegszilánk története

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egyszer Londonban, Karácsony napján, egy sofőr épp átlagosnak mondott szeméttel teli teherautót szállított a szemétégetőbe. E teherautó sofőrnek egy teljesen átlagos és unalmas nap volt, mivel nem volt neki se kutyája, se macskája, se családja, akivel megünnepelhetné ezt a fantasztikus napot. Viszont a rengeteg szemét között valami felcsillant. Ezt persze nem vette senki sem észre, mert mindenki nagyon rohant, s mikor elhaladtak mellette, arra gondoltak, hogy „ez csak szemét, semmi különleges nincs benne”. De ezek a rohanó, szinte már robotok tévedtek, még hozzá nem is kicsit, mivel igaz a nagy része tényleg nem volt túlzottan izgalmas, de ezek között akadt egy, mely az volt, s igen, az volt az a csillogó tárgy, egy kicsi üvegszilánk. Biztos most azt hiszed, hogy az is unalmas, sőt unalmasabb, mint a többi, de kifelejtettem egy részletet. Ez az üvegdarabka, több mint 8000 éves, s nem azért csillogott annyira, mert a nap finom fénye rásütött, nem is süthetett volna, mivel rengeteg szürke felhő takarta el az ég gyönyörű azúrkék színét, hanem azért, mert szemeiben üvegkönnyek dagadtak. Azt kérded, miért itatta az üveg egereket? Visszaemlékezett életére, arra a 8000 évre, mikor még a Földön volt, arra, mikor keletkezett, s arra, hogy mennyit látott, utazott, de kezdjük a legelején!
Krisztus előtt vagyunk, pontosan 6000 évvel, az Atlanti-óceán közepén, Atlantisz szigetén. Mindenki a főtérre sietett. Hogy miért rohantak ennyire az atlantiszi polgárok? Azért, hogy lássák szigetük első üveg palotáját. A kastély gyönyörű volt. A tornácain üvegből készült vízköpő szobrok álltak, s az egész csak úgy ragyogott a nap fényében, tornyain a lépcső pedig karcolatlan, s fantasztikusan szép volt. Mikor lerántották a leplet a palotáról, mindenki döbbent csöndben, elakadt lélegzettel bámulta, s nem tudták róla levenni szemüket. Körül-belül 5 perc után elkezdtek felocsúdni, s lassan és szinte egyszerre kezdtek tapsolni, üdvrivalgásban kitörni. Ebben az időben az üveg hiún azt hitte, hogy ő a leggyönyörűbb az üvegek között, s még a gyémántoknál is szebb. Igen ám, de egy nap forró láva öntötte el a Földet és mindenki pánikba esett, s a pánik közepette nem egy ember nekiment az üvegpalotának, s egy kis idő után megrepedt, pár perc alatt pedig darabokra esett szét. Ekkor jött rá, hogy mennyire törékeny ő is, és a ragyogása is. Sok idő múlva az építője haladt el mellette, hogy majd ő összerakja, ragasztja újra, de nem tette, csak belökte a tengerbe. Nem értette, hogy hőn szeretett gazdája miért tette ezt vele, és teljesen összezavarodott. Azt kérdezte magától: ”Lehet nem is szerette őt alkotója, csak egy volt a sok üveg vagy bronz palota közül? Ki törődne egy ilyennel?” De a következő percekben értelmet nyert, hogy miért lökte be gazdája a vízbe. Elkezdett süllyedni Atlantisz és vele együtt minden. Az emberektől kezdve, a többi üvegdarabig, mit nem volt már ereje belelökni a vízbe a fáradt építésznek. Megsemmisülve, s rettenetesen szomorúan nézett maga elé, mégis büszkén, mert a gazdája őt választotta, hogy neki kell túlélnie ezt a katasztrófát. 5698 évig meg sem moccant arról a pontról, ahova első gazdája belökte. De abban az évben valami igen különös történt. Pár sellő arra úszott, melyen ő is nagyon meglepődött, mert azt hitte, nem léteznek se hableányok, se habfiúk. Hirtelen felkapták, s a következő percben egy teljesen más helyen találta magát, melyről kiderült, hogy Egyiptom. Ott feküdt a rekkenő hőségben, s szinte már elkezdett olvadni, de ekkor valaki észrevette, még pedig II. Ramszesz fáraó fő írnoka. Amikor megérkezett az írnok a fáraóhoz, így szólott: „Tisztelt fáraóm, fantasztikus dolog történt, kiöntött a Nílus, s terményeink így megmenekülnek a kiszáradástól.” Ekkor II. Ramszesz fáraó arca földerült, s ekképp felelt: „Fantasztikus! Hívja össze a népet, ezt meg kell ünnepelnünk egy óriási lakomával!” Ekkor eszébe jutott az írnoknak az üveg, s rá is kérdezett, mi legyen vele: „Fáraóm, a Napisten fia, a folyó mellet volt egy igen nagy üvegdarab, mit kér, mit tegyek vele?” Gondolkodott a fáraó, majd megszólalt: „Van akkora ez az üveg, hogy kiférjen belőle egy asztal?” Mire válasza ez volt: „Bőven!” A fáraó bólintott: „Akkor készítsenek azt belőle! Annál fogjuk megülni a ma esti lakomát!” – Szólott, s összehívott pár üvegest, hogy készítsék el az asztalát. Ezután összehívta a népet. Estére el is készült az asztal, és meg is ülték a vacsorát, mely tényleg fenséges volt. Ekkor volt talán a legjobb dolga az üvegnek. Az asztal apáról fiára szállt, s sosem hagyták, hogy karcolódjon, több mint száz ács, s száz üveges törődött azzal, hogy mindig gyönyörű maradjon. Az üveg meg újra azt gondolta, hogy ő a legszebb tárgy a világon. Viszont, mint minden fantasztikus időszak, ez is véget ért. Egy nap, Kleopátra irányítása alatt, valahogy mindenki azt érezte, hogy valami nincs rendben, kivéve az asztalt, aki el volt telve magával. Mindeközben megjelent a rómaiak hada. Mindenki félt. A rómaiak könyörtelenül megtámadták őket, elvitték a most még üvegasztalt, s rátették egy szekérre, de mikor a többi kincset is bepakolták, elindult a szekér, az üveg pedig nekiütközött az óriási tükröknek és aranyszobroknak. Az üvegdarab sok minden volt már, rengeteget látott, s tapasztalt. Látta, ahogy fejlett városok vesznek el a semmibe, s ahogy arra a helyre egy újabb, még fejlettebb társadalom épül. Látta a középkorban épülő rengeteg katedrálist, sőt néha belőle készült pár ablaka is e csodás építményeknek. Látta Mozart operáit, majd azt, hogy bedobják egy névtelen sírba. Voltak nehezebb, s könnyebb napjai is, de aznap, mikor lerohanták őket a rómaiak, aznap, mikor Egyiptomból elvitték, egy lényeges dolog megváltozott a szívében. Attól a perctől fogva, mikor betuszkolták abba a kocsiba, hol darabjaira tört, megtanulta, hogy a szépség, sőt, hogy minden mulandó. Azóta sose volt hiú, akkor sem, ha épp olyan volt a helyzete, mint legjobb napjaiban, Egyiptomban. Ezek az emlékek cikáztak fejében. Megérezte, ahogy utolsó darabjai is elporladnak. Lesütötte a szemét, s arra gondolt, ez nem is volt egy rossz élet, végül is 8000 évig tartott.
Gondolom, azt kérded, honnan tudom a történetét. Karácsony napján észrevettem egy szárnyas porszemet, mely épp nagyon fáradtan ült. Odamentem, s furcsállva megkérdeztem, mi is ő, és mit keres itt. Elmondta élete történetét, s hogy ő egy üvegangyal, aki minden Karácsony napján elhozza a békességet az üvegeknek, s porcelánoknak. Így ismertem meg ezt a sokat látott üvegszilánkot, s hogy elhiszed vagy sem? Azt te döntöd el.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.