Rorke Sára: Az én tatum

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Nagyinál nyaraltam. Most is a tónál ücsörögtünk, mint mindig. A kacsákat néztük, és kenyérhéjat dobáltunk be nekik.
– Te, Nagyi, nem lehetne állatom? – kérdeztem. Gondoltam, több sikerrel járhatnék nála, mint Anyuéknál, hiszen ő is rajong az állatokért.
– Drágám, ezt már megbeszéltük, ha rajtam múlna, lehetne, de a szüleid nem nagyon örülnének neki – válaszolta Nagyi.
– De hát, Nagyi, csak ameddig nálad vagyok, léééééégyszi! – könyörögtem.
– Elég legyen, Szofi, – mert hát ez volt a nevem – két hét múlva elmész, addig nem kaphatsz egy állatot!
Éppen el akartam sírni magam, amikor eszembe jutott valami.
– Nagyi, emlékszel, mit ígértél négy éve?
– Mit? – Nagyi látszólag megdöbbent.
– Hogy amikor hét éves leszek, lehet egy állatom, és most hét éves vagyok.
– Hát… igen… ezt ígértem… – Nagyi habozott. – De azóta beláttam, hogy még négy évet kellene várni.
– Te mondod mindig, hogy ígéret, szép szó, ha megtartják, úgy jó!
– Hát ez igaz – ismerte be a nagymamám.
– Akkor? – Reménykedtem, hogy ezúttal beleegyezik.
– Hát jó – mondta Nagyi –, de allergiás vagyok néhány állatra: a kutyára, a cicára, az aranyhalra, a nyúlra, a hörcsögre, a tengerimalacra és az egérre.
– Akkor… – gondolkoztam el – lehetne egy tatum!
– Mi az a tatu? – csodálkozott Nagyi.
– Jaj, Nagyi! – mondtam, és nevettem egyet. – Hozom a képeskönyvemet, és megmutatom.
Pár perccel később Nagyi már mindent tudott a tatukról.
– Honnan vegyek neked egy tatut? – kérdezte Nagyi.
– Hát… – kezdtem, aztán gyorsan belenéztem a képeskönyvembe. – HÉ-VÍ-ZEN TA-LÁL-HA-TÓ EGY TA-TU-TA-NYA – szótagoltam. – Menjünk el oda! – kiáltottam föl.
– Hát jó – egyezett bele Nagyi, mintha csak ezt tudná mondani.
– Akkor mire várunk?! – lelkendeztem.
Egy órával később megérkeztünk a tatutanyára. Észrevettem egy pici tatut (aki egyébként fél méter hosszú volt). Egyedül sétálgatott a kerítés mögött.
– Nézd, milyen aranyos! – mutattam Nagyinak.
– Akkor őt szeretnéd? – kérdezte Nagyi, mintha siettetni akarna.
– Igen! – vágtam rá habozás nélkül.
Egy pihe-puha egyméteres dobozban utazott, amiben egy tatumintás kék párna hevert. Útközben elneveztem az én drága tatumat Hédinek. Hédi az út nagy részét végigaludta. Mire hazaértünk, Papit (a nagypapámat) már otthon találtuk. Először egy kicsit tartottam attól, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy vettünk egy tatut, de utána kiderült, hogy Nagyi már beszámolt neki mindenről SMS-ben. Papi épp barkácsolt. Nyilván most arra vagytok kíváncsiak, hogy min ügyködött. Ha tényleg, akkor elmondom: egy kisházon.
Először azt hittem, hogy az enyém lesz, de aztán eszembe jutott, hogy én már nagy vagyok ehhez. Aztán beugrott, hogy valószínűleg Hédinek lesz. És tényleg.
– Jöhet is a tatud! – mosolygott Papi.
Pár nap múlva Hédivel nagyon összebarátkoztunk, a kedvenc étele az epres müzli lett, ahogy nekem is, nyolckor kellett lefeküdnie, ahogy nekem is, nagyon szeretett játszani, ahogy én is, egyszóval, összeillettünk.
Hamar eltelt az a két hét, így hát indultunk haza. Az, hogy Anyu és Apu mit szólt, az már egy másik, hosszú, veszekedős és bonyolult történet. De az a lényeg, hogy a végén beletörődtek.
És most is boldogan élünk az Én drága Hédimmel!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.