Haba Tamara: Ki ne aludjon a fény!

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egy gyönyörű nyári reggelen a nap meleg fénye ébresztett fel mély álmomból. Miután felébredtem, s teljesen magamhoz térten, hirtelen rájöttem, hogy végre eljött a várva várt nap: a táborba indulás napja. Édesanyám izgatottan pakolt nekem egy kék sátrat, hálózsákot és párnákat is. Eközben én bepakoltam a ruháimat a hátizsákomba, s közvetlenül az indulás előtt beraktam a kedvenc könyvemet is. Édesapám a könyv mellé tett egy zseblámpát is. A nagy pakolászásnak vége lett, s végre elindultunk.
A táborban jól éreztük magunkat, de az est „fénypontja” az a pillanat volt, amikor minden fény eltűnt, hiszen estefele eloltottuk a tábortüzet. Nagy sötétség kerekedett, s mindenkinek le kellett feküdnie. Nekem eszem ágában sem volt aludni. Bemásztam a sátramba, jól bebújtam a takaróm alá, felgyújtottam a zseblámpámat és elkezdtem olvasni. A második sor után leragadt a szemem, s elaludtam a zseblámpa fényében. Arra ébredtem, hogy egy hatalmas erejű fénnyel szemeződök: szemembe világított egy óriási zseblámpa fénye. Felém volt fordulva, haragosan nézett és azt mondta:
– Mondd, miért ilyen rosszak mindig a gyerekek?!
Én azt sem tudtam, hol vagyok, nemhogy válaszolni tudjak neki. Majd így folytatta:
– Azt hittem, reméltem, hogy mindig is jók lesznek, és nem merítik le az elemeket fölöslegesen. De most gyere csak velem! Elviszlek én téged valahová.
Ezután megfogott a nagy kezeivel és elrepültünk Meseországba egy nagyon nagy házba. Ellenkezni nem tudtam, annyira hirtelen és álomszerűen történt minden. A ház egyik szobájában képek voltak kiaggatva a falon, egyenként megvilágítva. A képeken mind gyerekek voltak.
– Ezeknek a gyerekeknek nagy hasznára vált a fény – mondta a fény. A nap, a zseblámpa és sok-sok más fényforrás. Te miért pazarolod el?!
Szó nélkül maradtam. Lesütöttem a fejemet, megszégyelltem magam. Amire meg akartam szólalni, valaki a nevemen szólított. Egyszer csak újra a sátorban voltam. Rájöttem: ez csak egy álom volt. Láttam, hogy az alvótársam ébresztett fel, hogy oltsam el a zseblámpa fényét, mert kifogy az eleme. Amikor a zseblámpa után nyúltam, már alig volt fénye és el is oltódott. Ismét megszégyelltem magam, amiért beigazolódott, hogy én is figyelmetlen gyerek vagyok. Ekkor elkértem a társamtól az ő zseblámpáját, mert nagyon kellemetlen érzésem támadt a nagy sötétségben. Az ő elemlámpája még nem volt lemerítve, így ismét visszanyertük a fényt. A világosságban megbátródtunk, s arra jutottunk, hogy ketten elindulunk az erdő szélén sétálni. A lámpa fényének segítségével láttunk, máskülönben annyira sötét volt, hogy egy lépést se tudtunk volna tenni. Ahogy sétáltunk, kis idő múlva egy fa tetején megláttam két ijesztő világító pontot. Soha életemben nem ijedtem még meg így a fényességtől, mint most. Miután rávilágítottam, láttam, hogy ez csak egy ártatlan kis bagoly, aki éjjel látó szemeivel körbe-körbe böngészett, eledelt kereshetett magának, de csupán két vándorló kisgyereket látott. S csodák csodájára ez is megszólalt:
– Hová mentek ilyenkor, lányok? Nincs túl sötét már egy kis esti sétához? Ti nem láttok úgy az éjszakában, mint én. Az én lámpásaim jobbak.
Én akkor nagyon meglepődtem. Csodálkozásomban csak dörzsölni tudtam szemeimet, azt szemléltem, hogy tényleg igaz ez, amit itt látok, vagy csak képzelődöm.
– Csak sétálunk, bagoly úr – mondta Annabella.
– Hát jó, de vigyázzatok magatokra!
Többet nem is mondott, csak tovább bámészkodott a két fényes lámpásával. Elhatároztunk, hogy inkább visszafordulunk, nehogy meglássák, hogy elmentünk a sátorozó helyünkről. Próbáltunk sietni, de a zseblámpa úgy döntött, hogy most ő lesz a tréfás kedvű, aki minket megleckéztet, s hirtelen elaludt a fény. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtünk, s én arra gondoltam, hogy milyen igaza is volt annak a nagy lámpának, aki engem megszólított. Hogyha figyelmesebb lettem volna, akkor valószínűleg most nem kellene itt ülnünk sötétségben, ijedten, teljesen eltévedve. A zseblámpa úgy döntött, hogy pár másodpercre mégis csak nyújt nekünk egy reménysugarat, s az alkalmat kihasználva tovább mentünk. Amikor a bagolynál voltunk, láttuk, hogy beszélget valakivel, úgyhogy minket észre sem vett. Az elemlámpa ismét játszadozott: lemerültek az elemek, ismét fény nélkül maradtunk. Szerencsénkre már a sátrak közelében voltunk, s a sötétben is megtaláltuk a helyünket. Halkan visszafeküdtünk, arra gondoltunk, hogy nehogy meghalljanak minket a többiek.
Mire elcsendesedtünk, a sűrű sötétben eszembe jutott az álmom, s megfogadtam magamnak, hogy legközelebb jobban fogok vigyázni a fényre. Elgondolkoztam, hogy mennyiféle fényforrás létezik ezen a világon, és mi milyen sok hasznát vesszük neki, s mégsem vigyázunk rá.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.