Ivácson Attila-Lénárd: A gyógyító víz

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegénylegény, kinek neve János volt.
Ennek a Jánosnak volt egy lánytestvére, aki súlyos betegségben szenvedett, s nem találtak gyógyírt a bajára. Jánosnak eszébe jutott, hogy az apja mit is mesélt neki annak idején, hogy messze-messze a hegyek között egy szökőkút áll, amelynek vize meggyógyít minden betegséget. A fiú csöppet sem habozott, így hát rögtön útra is kelt.
Ment, mendegélt, míg egy tóhoz nem ért. Ott megpillantott egy sellőt, akinek az uszonya beszorult egy kő alá. A fiú – mivel jó szíve volt – kimentette a sellőt, aki hálája jeléül megajándékozta őt egy kagylóval, amelyben egy fényes gyöngyszem volt. A legény ezután ismét útra kelt. Kis idő múlva egy sűrű erdőbe ért, ahol vadászkürtök harsogása hallatszott. Hirtelen egy szarvassal találkozott, akinek az agancsa beakadt egy fatörzsbe. A szelíd állat eleinte félt a legénytől, de mivel látta, hogy a fiú jó szándékkal közeledik feléje, s mivel kevés ideje volt, míg a vadászok rá nem lelnek, megengedte, hogy kimenekítse. A szarvas hálája jeléül egy agancsdarabot adott neki. A fiú megköszönte, és tovább folytatta útját.
Amint ment, mendegélt, egy barlanghoz ért, ahonnan hangos jajveszékelés hallatszott. Kiderült, hogy az nem is egy barlang, hanem egy törpbánya, a bajbajutott pedig egy törp volt, kinek hosszú szakálla beszorult a bánya egyik repedésébe, amint közelről azt tanulmányozta. A legény húzta, rángatta, de sehogy sem tudta kiszabadítani a törpöt. S habár a törp kapálózott, hogy le ne vágja a szakállát, a legény mégis kénytelen volt megtenni ezt, mert nem volt más esélye a megszabadulásra. A törp viszont – mint ahogyan az hozzájuk illik – meg sem köszönte, hanem morcosan, haragosan továbbállt. De a legény sem távozott üres kézzel, a repedésben ugyanis egy kis rubintot talált, s magához vette kalandjának emlékeképpen. A legény szerette volna folytatni az útját, de eltévedt. Közben egy törött szárnyú madárral találkozott. Megsajnálta, gyorsan bekötözte szárnyát ruhájával, megetette a maradék elemózsiájával, s közben elmesélte az ő nagy bánatát. A kismadár ekkor egy griffmadárrá változott, aki látván a legény jóságos szívét, elvitte őt abba a kastélyba. Ott egy szépséges tündérlány fogadta a mi szegénylegényünket, ki a varázsszökőkút őrzője volt. A legény egy kis vizet kért, de a tündér így szólt:
– Egyedül élek ebben a kastélyban őrizve a szökőkutat. Egyetlen szórakozásom a mesék, amelyeket az emberek egymásnak szoktak mesélni, de már nagyon unom mindegyiket. Ha tudsz egy olyan mesét mondani, amelyet még nem hallottam, és természetesen, ha elnyeri tetszésemet, akkor adok neked a szökőkút vizéből.
A legény gondolkodott, mit is meséljen, s hirtelen eszébe ötlött valami. Így hát elmesélte a saját „meséjét”, azaz az életét: azt, ahogyan eljutott a kastélyig. Közben, hogy elnyerje a tündér kegyeit, megmutatta neki az útja során szerzett tárgyakat: a kagylót a gyönggyel, az agancsot, a drágaköveket. A tündér csak ámuldozott. Addig csupán szárnyas paripákról, elrabolt királykisasszonyokról és sárkányokról hallott. A legény meséje elbűvölte, örömmel töltötte el. Így megengedte neki, hogy vegyen a szökőkút vizéből, és a griffmadár haza is vitte Jánost.
A legény éppen időben érkezett. Meggyógyította a húgát a gyógyító vízzel és boldogan éltek tovább. A tündér pedig a mese hallatára elhagyta kastélyát, s álruhába öltözve elindult bejárni a világot, hogy ő is olyan kalandos eseményekben részesüljön, mint a mi legényünk.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.