Magyari Elektra Alexandra: A fény kiszabadítása

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Végre itt a vakáció! Nagyon lelkes vagyok, mert a szüleim elengedtek egy táborba, ahova már nagyon régóta el szerettem volna jutni. S most épp itt vagyok, s már el is telt az első nap, és volt szerencsém nagyon sok gyereket megismerni. Nagyon jó móka ez a kirándulás. De most már lámpaoltás…, pedig én és még néhányan egyáltalán nem vagyunk álmosak.
Sokan alszanak már; no persze, Piri és Kati még suttognak, én sem vagyok még álmos, nem is szeretnék aludni még. Így hát előkotorom a kedvenc könyvemet – igen, hoztam magammal azt is, mert szeretek olvasni –, s emellé a zseblámpámat, amit még aputól kaptam a „sötét pillanatokra”, és elkezdtem a pokróc alatt olvasgatni. Gyorsan röpül az idő, már nem is hallom Piriéket suttogni, biztosan elaludtak már, de én még mindig nem vagyok álmos, tovább lapozgatom hát a könyvem. Kissé unalmas részhez értem, s máris meguntam az olvasást, s gondoltam, hogy kimegyek egy kicsit a szabadba. Melegem is volt, kezdtem kicsit rosszul érezni magam.
Kimentem hát, s elindultam egy rövidke sétára, tettem néhány lépést. Bizony mondom, hogy csak néhány lépés volt, s közben észre se vettem, de mind bennebb és bennebb voltam az erdőben. Egy csepp fény sem volt, teljes volt a sötétség. Nem hátráltam meg. Szerencsém volt a zseblámpámmal, mert az nemcsak fényt, hanem még bátorságot is adott. Egyszer csak különféle zajokra lettem figyelmes, egy kicsit megijedtem, de kíváncsi voltam, hogy honnan jöhet ez a zaj. Közelebb mentem és egy egész sereg állatot láttam. Elbújtam egy bokor mögé, csendben figyeltem, hallgatóztam. Vigyáztam, nehogy valamilyen módon zajt csapjak, így hát meg sem moccantam. Láttam ott nyuszikat, mókusokat, őzeket, szarvasokat, medvéket, fakopáncsokat és még egy öregnek és bölcsnek tűnő baglyot is. Azt gyorsan kisilabizáltam, hogy az összes állat nem véletlenül gyűlt így össze: egy nagy fa körül „tanakodtak”. Hallottam, hogy épp azt beszélték, hogy a kis szentjánosbogarak – akiket ők csak úgy emlegettek, hogy „világoskák” – beszorultak a nagy fa odvába. Mindez úgy történt, hogy a fának dőlt egy másik fa, s az elzárta az odú kijáratát, világoskáék pedig ott ragadtak a nagy lombok fogságában. Hogyha nappal lenne, akkor ez valószínűleg nem is lenne akkora gond, most viszont éjjel van, s az állatok fény nélkül maradtak, így hát összefogtak, s közösen próbálják bevilágítani a sötét éjszakát.
A fakopáncsok azt gondolták, hogy el tudjak kopácsolni a fát, de a tervük nem vált be. Az erősebb állatok azt gondolták, hogy félre tudják tolni, de ez sem sikerült. Egyedül az öreg bagolynak támadt jó ötlete – sejtettem én, hogy bölcs lehet! –, azt gondolta, hogy kössék meg az eldőlt fát, és az erősebb állatok közös erővel húzzák meg. Mindenki munkához „látott”, azaz látott volna, ha lett volna fény, de mivel nem volt, inkább csak munkához tapogattak. A nyulak és a mókusok összefonták a vékonyabb ágakat, a többi állat hozzákötötte a köteleket a szarvas agancsához és a medve első lábához. Természetesen a bagoly volt a vezér, háromig számolt, s háromra nagy erővel nekigyürkőztek az eldőlt fának. „Hórupp!”
Hamar látni lehetett, hogy nem volt ez rossz ötlet, hiszen a fa elmozdult, s hamarosan látni lehetett. Ahogy a fa elmozdult, hirtelen csodálatos fény keletkezett. A szentjánosbogarak (világoskáék) boldogan röpködtek, így köszönték meg az állatok segítségét.
Abban a pillanatban meg is világosodott az erdő annyira, hogy minden állat elláthatott az orra végéig, s mehettek dolgukra. A hálálkodást sokáig nem nézhettem, mert arra lettem figyelmes, hogy ez a hirtelen jött világosság nem csak a szentjánosbogarak miatt van, hanem amiatt is, hogy a nap már próbált felkelni. A nagy kaland közben én észre se vettem, hogy kezdett hajnalodni, s amire már észrevettem, rohantam is a táborba. Attól tartottam, hogy valaki meglát, s megszidnak.
A szobában csönd volt, visszamásztam az ágyamba, s egyből el is aludtam. Most sem éreztem, hogy álmos lennék, de valószínűleg kimeríthetett a kalandos séta, mert már csak álmokat láttam. Arra ébredtem, hogy világosság van, s a társaim már mind fel voltak kelve. Hirtelen felvillant, amit éjjel láttam: a szentjánosbogarak, az állatok és a fény. Amikor megmozdultam, a földre esett a zseblámpám és a könyvem. Vajon csak álmodtam az egészet? Odamentem az ablakhoz és kinéztem rajta. Hirtelen egy kis fény repült el az ablak előtt és tudtam, hogy amit este láttam, nem álom volt, hanem maga a fény kiszabadítása.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.