Bábik Anna Sára: Napjaink mesébe foglalva

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Hol volt, hol nem volt, tán nem is olyan régen. Az eset egy kisebb városban történt meg, méghozzá Horsteinben. Ez a város igencsak különleges volt, hiszen a lakóit tündérek figyelték egy titkos, a városra néző, mindent látó ablakon a nap 24 órájában.
Régen, pár évvel ezelőtt a település játszótere mindig telis-tele volt jókedvű kisebb és nagyobb gyerekekkel. Együtt játszottak, fociztak napestig. Ez idő alatt a szüleik sem „unatkoztak”, hiszen míg csemetéik játszottak, ők beszélgettek egymással a játszótéri padokon, vagy beszálltak a gyerekekkel a játékba. Együtt játszott a kicsi, a nagy, a fiú, a lány.
Milyen szép is volt! Ilyenkor a tündérek is boldogan, elégedetten nézték a lakókat, örültek, hogy beszélgetnek, társaságban vannak az emberek. Jó volt nézni a piros pozsgás arcú boldog gyerekeket, önfeledten beszélgető szülőket. Akkor még minden olyan, szép és jó volt…
A közelmúltban a tündéreknek feltűnt, hogy a játszótér üres, nem játszanak a gyerekek, a szülők nem beszélgetnek. Egyikőjük sem tudta megmondani miért nincs ott senki, amíg eddig pedig tele volt a városlakókkal.
– Miért nincsenek ott az emberek?
– Hová tűntek?
– Hol az a sok boldog gyermek? – kérdezték sorjában a tündérek egymástól, de a válasz
egyelőre rejtély volt.
– Én lemegyek az emberekhez, megnézem hol vannak, mit csinálnak. Nagyon kíváncsi vagyok, miért vannak egy ideje úgy elzárkózva egymástól. – szólt az egyik tündér, Rozina.
– Rozina,ez túl veszélyes! Kockázatos! Az emberek nem tudhatják meg, hogy mi létezünk. – mondta egy nála idősebb tündér, Nadin Rozinának.
– Majd óvatos leszek! Legyetek nyugodtak!- válaszolta Rozina tündértársainak, majd azzal a lendülettel el is repült.
Társainak mit volt mit tenni, nem szóltak egy szót sem, csak meglepődve néztek Rozina után. Eltelt egy nap. Rozina leérkezett Horstein városába. Felvett egy láthatatlanná tevő köpenyt, a biztonság kedvéért. Meglepődve állt az út szélén, mert egy árva lelket sem talált az utcán sehol. Gondolta magában, elrepül a játszótér felé, hátha most kint vannak a gyerekek. El is repült, de sajnos ott sem talált senkit. Nagyon elkeseredett. Elrepült a házak mellett, majd benézett egy ablakon. Nagyon meglepődött, amit látott, hisz a házban az a kisfiú lakott családjával,aki régen szinte minden szabadidejét a játszótéren töltötte. A fiúcska éppen a számítógépén játszott egy játékkal.
– Jé, ez mi? Azt hiszem egy számítógép nevezetű masina. Mintha egyszer láttam volna, mikor kirándulni voltam Tündérország fővárosában, Csillámvárosban. Ott reklámozták, hogy lehet ilyet venni, de nálunk fent, a tündéreknél csak kevesen használják, azok is csak a munkájuk miatt, hiszen ők lakosságszámlálók és állítólag odaviszik fel az adatokat. De a fiú mit csinál? Talán játszik? Úgy tűnik. Mindegy is, megyek tovább – gondolta a tündérünk.
Ment, repült tovább. Újabb házhoz ért. Bekukucskált az ablakon. Ott egy kislány lakott a családjával. A kislány és testvére szintén a számítógépen játszott, míg szüleik telefonjukon nézegették Facebook profiljukat.
– Ők is számítógépeznek. De a szülők? Ja! Rájöttem, okostelefon van a kezükben. Azt ismerem. Lehet rajta játszani, különböző közösségi oldalakat nézegetni. De miért nem mennek ki ? Miért nincsenek társaságban? Sokkal jobb móka lenne.
Ment még egy, még egy, még egy és még sok házba, de mindenhol ugyanazt látta. Vagy a számítógépüket, vagy az okos telefonjukat nyomkodták, esetleg a táblagépet. Felháborító!
Rozina erőt vett magán, és hazarepült. Mikor hazaért rettentően le volt lombozódva.
– Mi történt? Csaknem bajod esett? Bántottak? – kérdezte a többi tündér.
Nem, nincs semmi baj, nem is bántottak, csak nagyon elkedvtelenedtem attól, amit láttam.
– Mondd, mit láttál! Mit csinálnak a lakók? Megtudtál valamit arról miért nincsenek már együtt, társaságban? – kíváncsiskodtak Tündérország lakói.
– Igen, azt hiszem tudom. Számos házba benéztem,és mind ugyanazt láttam. Vagy számítógépeztek, telefonoztak, táblagépeztek. Teljesen elhidegültek egymástól. Csak az elektronikának élnek. Tennünk kell valamit! Nem mehet így tovább! – panaszkodta el tündér főhősnőnk.
– Igen! Azt hiszem tudom! Hallottam még régebben, mikor lent voltam a városban, hogy ezek valami wifi, vagy másoknál internet nevű dologgal működnek és ha azt lekapcsolják nem tudnak az interneten játszani. Rozina, le kell kapcsolnod azt a wifit! Értünk, az emberekért, mindenkiért! Képes vagy rá! Gyerünk! – mondta ezt egy másik tündér.
Rozina persze rögtön beleegyezett az ötletbe.
– Másnap lerepült újra Horsteinbe. Keresgélt, keresgélt sokáig. Majd a város központjában egy rejtett helyen talált jó pár kapcsolót.
– Ez az! Megvan! Wifi és internet! Hát ez kell nekem! Gyerünk! – azzal Rozina rögtön le is kapcsolta ezt a kettőt. Egy nagy csattanást hallott, de tudta, baj nem értheti, mert a láthatatlanná tevő köpeny miatt senki se láthatja meg őt. Körül nézett, sehol senki. Nem bukott le. Repülni kezdett, hogy benézzen a házakba. Megállt a házaknál. Döbbent arcú gyerekek és felnőttek ültek az elektronikai kütyük előtt, és gondolkoztak miért nem töltenek be az alkalmazások, miért nem lehet játszani, különböző dolgokat végezni a weben? Rozina elégedett volt a munkájával, kivárta a holnapot, mi lesz?
Másnap a lakók nem tudtak mit csinálni, újra kimentek a játszótérre, a gyerekek együtt játszottak, a felnőttek beszélgettek. Majd később az emberek is rádöbbentek mennyire jó és tartalmas időtöltés együtt lenni más emberekkel, beszélgetni, önfeledten szórakozni egymással, mint egész álló nap csak számítógépezni vagy egyéb technikai eszközökkel foglalatoskodni.
Persze azóta az internetet és a wifit megjavították, de az emberek az eset óta sokkal többet vannak együtt, akár játszótéren, akár máshol. Ezek után a tündérek újra boldogan nézik Horstein város lakóit, és büszkék magukra, hogy ők segítettek felnyitni a lakók szemét,hogy az emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.