Bábik Zsófi: A tehetség nem minden…

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy öreg király, Artúr király. Ő kormányozta Virágországot. Az ország összes lakója tehetséges valamiben: éneklésben, táncolásban, rajzolásban. Ugyanis a tehetség volt a feltétele az állampolgárságnak. Aki viszont nem kapott ilyen adottságot, azt 15 éves kora után száműzték a birodalomból.
Született 3 lánya: Amarillisz, Tulipán és Nárcisz. Nárcisz közülük különösen tehetséges volt, gyönyörűen rajzolt. Amarillisz és Tulipán féltékenyek voltak rá, elnyomták őt, mert ők nem tudtak olyan érzelmekkel teli, szinte beszélő képet festeni. Minden áldott nap azzal zaklatták húgukat, hogy árulja el nekik mi ennek a titka. De Nárcisz mindig azt felelte, hogy azt tudod a legjobban lefesteni amit most épp gondolsz. A királyi udvar legjobb festőjeként azonban mégsem őt, hanem 2 testvérét tartották. Mindig sejtelmes, titokzatos képekkel rukkoltak elő. Rengeteg kérdés záporozott eléjük a festménnyel kapcsolatban . Mit ábrázol? Mi okból festetted? Az embereknek már kezdett szemet szúrni, hogy a 2 lány egyik kérdésükre se tudott válaszolni. D ezen nem kell nagyon csodálkozni, mert az összes képet Nárcisz festette. A gonosz nővérei belopództak a szobájába, a legjobb képeit elvitték a többit pedig összetépték. Mindezt azért, mert nem akarták, hogy apjuk tudomást szerezzen Nárciszról . Mert ha rájön, hogy nem nekik, hanem Nárcisznak van tehetsége, akkor továbbá nem rájuk bízza az ország vezetését. Nárcisz hatalmas szívfájdalomként élte meg, hogy mindenki a királyi udvar gyöngyeként tartotta testvéreit, úgy érezte, hogy átnéznek rajta az emberek. Mindenki tehetségtelennek tartja, pedig szívesen kibontakozna, de nem teheti. Tele volt félelemmel, hiszen közeledett a 15-dik születésnapja, és egész nap csak a szobájában kellett ülnie, hogy évekre elegendő művet hagyhasson testvéreire, hiszen tudja, hogyha nővéreit is száműzik, apja nem bírná ki, hogy elszakítsák az összes családtagjától. Az idő rohamosan sietett és közben Nárcisz betöltötte 15-dik életévét. Hiába volt a király lánya, az ilyen kérdésekben, mint a száműzetés nem ő dönt. Artúr király minden birtokát felajánlotta, csakhogy hadd maradhasson lánya, de nem, a virágtanács nem kegyelmezett.
Nárcisz elment. Nyugatra indult a Képesség-szigetre. Tudta, hogy ott olyan emberek élnek, akik kevésbé vagy nagyon tehetségesek, de mégis elfogadják őket. 9 napon keresztül 9 képet festett. A tájról, naplementéről, fákról, virágokról…
Ahogy odaért a szigetre, szinte minden ember ámulattal nézte a fiatal tehetséget. Az emberek meg akarták vásárolni képeit. A 9 képből 8-at el is adott. Azonban a 9. képet nem akárki vette meg. Nagy Létér, a híres művész. Létérnek annyira megtetszett a képe, hogy felajánlotta neki, ha fest többet, azokat kiállítja a település központjában, a Képesség – Művészet házban. De először tudni szerette volna a nevét és, hogy tulajdonképpen ki is ő.
– Hogy hívnak, áldott képességgel rendelkező hölgy?
– Engem? Engem csak úgy szoktak hívni, hogy Bíbor. Igen, Bíbor.
Nyilvánvaló, hogy miért nem szerette volna elmondani az igazi nevét. Ha megtudnák otthon, hogy saját kiállítása lesz apja elvesztené a másik 2 gyermekét és minden kiderülne. De ez nem történhet meg, hisz Bíbor, vagyis Nárcisz helyesen cselekedett. Most csak az a dolga, hogy fessen és ne gondoljon semmi másra. Gyönyörű képek születtek. A város büszke volt, hogy egy ilyen híres ember ott él. Az összes lakó megnézte, és aki látta határozottan elámult. Nárcisz is boldognak érezte magát, azt csinálhatta amit szeret,ezért a sikere is hatalmasra nőtt. Rengeteg rendelés érkezett még más országokból is.
Érkezett egy Virágországból is, Artúr király kérésére. Ebbe a képbe mindent bele adott, ezt készítette az eddigi leggyönyörűbb képének. De ezt már nem Bíborként, hanem Nárciszként írta alá. Kérte, hogy ezt személyesen adhassa át az uralkodónak. Fekete, arcát takaró ruhát öltött, hogy senki ne ismerje fel. Majd útnak indult. Úgy szerettet volna megérkezni, hogy ne számítsanak rá, ezért a titkos ajtón ment be, amit nem őriznek katonák. Bent édesapját, a kemény, törvényhozó, elitélő királyt, sírni látta kezében egy őt ábrázoló fényképpel. Bement és így szólt:
– Tisztelt királyuram! Meghoztam a festményt!
– Tegye csak le!
– De hova?
– Ne haragudjon, de kisebb gondom is nagyobb annál, hogy azon gondolkozzak, hogy hova tegye a festményt!
– Ha megkérdezhetem, mi bántja király uram?
– Esztendők óta eltűnt kisebbik leányom. Semmit sem tudok róla. Él-e vagy nem? Mindennap azon gondolkodom, hogy hol keressem. A környékbeli országokat átkutattattam katonáimmal, de semmi nyoma sincs. Mindent megadnék csak jönne vissza . Nélküle nem az vagyok az, aki voltam. De az egészben az a legrosszabb, hogy erről mind én tehetek. Vele kellett volna mennünk és akkor újra egy család lehetnénk. De nem, erre már nincs semmi esély, örökre elveszítettem .
– Édesapám! – mondta, s levette le fejéről a fekete kapucnit.
– Én vagyok az, Nárcisz.
– Nárcisz, el se hiszem, tényleg te vagy az! Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy magadra hagytalak! Szégyellem, hogy a királyi címemet választottam helyetted. Soha, de soha többé nem fordul elő! Már senki nem választhat el minket tőled. Elmegyünk veled vissza, ahonnan jöttél. Itt hagyunk mindent, ha te nem élhetsz velünk, akkor elmegyünk mi olyan helyre ahol téged is és minket is elfogadnak.
– Nem szükséges, én vagyok a híres festő, Bíbor. Azért álnéven alkottam, mert ha megtudtátok volna, hogy művész vagyok, kiderült volna, hogy Amarillisz és Tulipán miért nem tudott a festményeivel kapcsolatos kérdésekre válaszolni és, hogy miért nem tudtak semmit sem elmondani festményeikről, vagy hogy elmagyarázni, hogy mi okból készítették. Ugyanis azt nem ők, hanem én csináltam. Kényszerítettek, hogy fessek a nevükben, mert ők képtelenek rá, ha meg nem teszem fájdalmat okoznak, valótlan dolgokat állítanak rólam neked.
– De miért csinálták ezt? Ők is segítettek keresni téged, ők mondták meg a katonáknak, hogy hol keressenek.
– De ők tudták, hogy hova megyek, hisz elmondtam nekik!
– Valamiért éreztem, hogy közük van az eltűnésedhez, nem gondoltam, hogy igazam lesz!
– Ne aggódj, nem ez a lényeg, most már itt vagyok és a családom nélkül nem megyek sehova!
– Amarillisz, Tulipán! – hívta erőteljes hangon a király lányait.
– Igen, itt vagyunk! Nárcisz hát te meg?
– Nárcisz mindent elmondott, hogy ő festette a képeiteket és, hogy megzsaroltátok őt. Az lenne a legkevesebb, ha bocsánatot kérnétek, és ne várjátok el, hogy rögtön megbocsásson.
– Sajnáljuk, nem gondoltuk át amikor ezt tettük veled.
– Semmi baj.
– De azért egyszer megbocsátasz?
– Igen, idővel biztos, hiszen mindenkinek van még egy esélye. Érzem, hogy most valójában megbántátok amit tettetek.
A család egy szeretetteljes öleléssel kimutatta egymásnak a szeretetét. A királyi család valójában csak most vált igazi családdá. Együtt tanulták meg belátni a hibáikat és megbocsátani. Az ellenségeskedés és féltékenység felett győzött a legnagyobb erő: a szeretet. Artúr király új intézkedései szerint, eltörölték az országból való száműzetést, az elfogadás diadalmaskodik.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.