Horváth Judit, továbbá a Bálint Márton Általános- és Középiskola 5.d: Larbadiszkuszi kaland

Larbadiszkusz 01

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

A metróban meleg volt és a gyerekek már nagyon szerettek volna megérkezni.
– Fúj, de undorító! Belenyúltam egy rágóba! – nyavalyogta Hajni.
A metró ülésének támláján valóban egy rózsaszín ragacs díszelgett.
– Ne hisztizz már! Örülj, hogy nyertünk egy ingyenes múzeumlátogatást! – torkollta le Dávid, de alig mondta ki, hirtelen hangos recsegés, ijesztő ropogás hallatszott valahonnan. A sínek alatt megnyílt a föld, a metrókocsik hatalmas robajjal haladtak át a repedések fölött. Az utolsó kocsi azonban, amiben ők utaztak, már nem birkózott meg a szakadékká szélesedő repedésekkel, s lezuhant a mélységbe. Ezt követően síri csend lett. A por és törmelék felhőből motoszkálás hangja szűrődött ki. Lassan magukhoz tértek a kábulatból. Ekkor valami fütyülésféle hallatszott a sötétben.
– Ki fütyülget? – kérdezte a romok alól kikecmergő Hanna.
– Van sérült? – hangzott ismét a fütyülős hangocska.
– Kinek van ilyen üvegrepesztő sipákolása? – méltatlankodott Gábor.
– Kikérem magamnak! – mondta a hang tulajdonosa. – Én a larbadiszkuszi férfikórus szólistája vagyok! Mit kotnyeleskedtetek itt össze, hogy ekkora felfordulás támadt?

Larbadiszkusz 02A porfelhőből apró kicsi neonzöld emberke lépett ki. Mérgesen porolgatta le magáról a törmeléket.
– Te meg ki vagy? – kérdezte dadogva Dávid.
– A nevem Paparotti. – mondta a kistermetű zöld lény.
Mindannyian kikászálódtak a romok közül. Körülnéztek, s ekkor látták meg a falakon álldogáló rengeteg zöld kis munkást. Mindannyian egymást bámulták. Kisvártatva kiderült, hogy itt, Budapest alatt élnek egy csodálatos világban, ahol a szuftusz adta energia élteti a larbaszkuszt.
– Mi az a szuftusz? – kérdezte Ádám.
– Nézz körbe, vak vagy, ha nem látod! – mondta Paparotti.
– Én csak piritet látok, ami a „bolondok aranya” – közölte nevetve Hanna.
– Nekem mindegy, te hogy nevezed, nekünk ez a te bolondos aranyad adja az életenergiát. Ez táplálja a királynő larbaszkuszát és élteti egész Larbadiszkuszt.
– Larbamiszkusz?! – értetlenkedett Gábor.
– Larbadiszkusz, nem miszkusz! – mondta egyre dühösebben Paparotti.
– Na, ezt meg kell néznünk! Más választásunk úgy sincs! – szólt Lara.
Az egész társaság elindult a neonzöld lények után. Némi gyaloglást követően megálltak egy hatalmas fal előtt.
– Most meg mi a szösz van? Miért álltunk meg? – mordult fel Marci.
– Megérkeztünk! – hangzott egy másik vékony hang. – Legyetek üdvözölve Larbadiszkuszban!
A gyerekek értetlenül vizsgálták az üres falat. Paparotti fura motyogásba kezdett, majd hirtelen eltűnt. A többi kis lénnyel is ez történt a mormolás után. A gyerekek ijedten néztek egymásra. Akkor most meghívták őket vagy sem? Rémületüket látva az utolsó neonka hozzájuk lépett:

Larbadiszkusz 03
– Mamarotti vagyok, a férjem az énekes pacsirta – mondta huncut mosollyal az asszony.
– Hová tűntek a társaid? – rémüldözött Gabi.
– Nem tűntek el, csak összementek, különben nem férnének be az átjáróba. – Kezével egy picike, alig pár centis kapura mutatott.
– Mit kell mormolni, hogy mi is összemenjünk? – hangzott Lara kérdése.
– „Kicsi kapu, kicsi méret, legyek én is olyan, kérlek!” – s Mamarotti is eltűnt a szemük elől.
– „Kicsi kapu, kicsi méret, legyek én is olyan, kérlek!” – hallatszott egyszerre a gyerekek szájából. Abban a pillanatban pár centis nagyságúra zsugorodtak össze. A kapu kinyílt. Beléptek, s előttük buborékszerű átlátszó gömbök sorakoztak. A zöldek villámgyorsan beugráltak egy-egy gömbbe, s már el is repültek. Végül már csak három buborék maradt.

Larbadiszkusz 04
Ezekbe hogyan férünk be tízen? – kérdezte Mamarottit Hajni.
Mi sem egyszerűbb, hiszen a buborékok maguktól tágulnak! – jött a fura válasz.
A gyerekek Mamarottival beszálltak az áttetsző gömbbe, s az valóban tágult velük együtt. Utazásuk közben tátott szájjal bámultak ki a gömbből. Színes, furcsa formájú házak látszottak szorosan egymás mellett, színpompás dombok, szivárványszínű égbolt tárult eléjük. A legelőkön szárnyas lovak, unikornisok legelésztek, s csak egy vékonyka piros sövény választotta el ezeket a folyékony csokoládéhoz hasonló tótól. Egyik ámulatból a másikba esve mindenre magyarázatot kerestek. Ekkor a buborék lassítani kezdett, s ereszkedve leszállt egy palota közelében. Mindenütt zöld lények mozgolódtak, s őket nézték. A palota kapujában egy idősebb zöldike várta őket.
– Tatarotti vagyok, kövessetek! – mondta, s ellentmondást nem tűrve elindult befelé.
A gyerekek követték. A falakon az egykori larbadiszkuszi királynők képei lógtak, s a mennyezeten mindenütt ajtók voltak. A díszterembe lépve rögtön észrevették a padló fölött lebegő királynőt, aki kezén tartott egy denevérhez hasonló állatot, a larbaszkuszt. Mindketten arany fényben ragyogtak. Az állat le sem vette tekintetét a gyerekekről.

Larbadiszkusz 05

– Üdvözöllek titeket palotámban! – mondta Sziszirotti, s leereszkedett a földre.
– Köszöntünk téged fenséges úrnő! – szólalt meg bátran Béla.
– Hogyan kerültetek a világunkba? – kérdezte a királynő.

Larbadiszkusz 06

A gyerekek elmondták, mi történt velük. Egy nem várt esemény azonban félbeszakította a beszélgetésüket. Besötétült az ég, s ekkor Tatarotti lépett a terembe. Izgatottan közölte a hírt:
– Úrnőm, a holdak együttállása bekövetkezett! – mondta sejtelmesen.
Levette a királynő karjáról a larbaszkuszt, majd visszatette fészkébe. Az állat hangosan sírni kezdett, s egy pillanattal később elhallgatott. Ezután a larbaszkuszból fénycsóva kíséretében csak egy kő maradt. A királynő ekkor lehúzta ujjáról a pirit gyűrűt, s átadta Larbarottinak, aki az állat gondozója volt.

Larbadiszkusz 07 Ő a gyűrűvel rákoppintott kétszer a kőre, ami ettől megrepedt, s kiesett belőle egy apró tojás. A gyerekek az egészből semmit sem értettek, de elbűvölve nézték az eseményeket. A tojást óvatosan kezébe fogva Larbarotti elindult az előcsarnok felé. Ott felemelkedett, s berakta a tojást egy, a mennyezeten lévő ajtó mögé. Egy másik ajtó mögül kisvártatva egy új larbaszkusz repült ki, egyenesen a királynő karjára. Ezzel az események láncolata befejeződött. Ismét világos lett a teremben. A királynő látván, hogy teljes a döbbenet, elmagyarázta a történteket:
– Az égbolton lévő két holdunk harmincnaponta takarásba kerül, ezért a sötétedés. Ilyenkor annyira lemerülnek az energia tartalékaink, hogy larbaszkuszaink elpusztulnak. A belőlük lett tojásokat keltetőbe helyezzük, ahol harminc napjuk van a teljes kifejlődésre. Ezt a körforgást láttátok az imént. Ilyenkor Budapesten pillanatnyi áramkimaradás észlelhető.
– Na, ezt megírom egy cikkben a suli újságnak! – lelkesedett Ádám.
– Talán a larbadiszkuszi Larba Hírekben, nem ezt akartad mondani? – helyesbített a királynő.
– Nem tudunk hazamenni? – rémüldözött Hanna.
– Haza akartok menni? – kérdezte csalódottan a királynő.

Larbadiszkusz 08

A gyerekek szinte kórusban mondták, hogy igen.
– Akkor nincs mit tenni, a larbaszkuszhoz kell folyamodnunk. – felelte megértően a királynő.
Jelzésére az állat energiamezőt bocsátott ki magából, mely körülölelte a gyerekeket, s búcsúzásnyi időt sem hagyva, felemelkedtek a levegőbe. Heves integetések közben elhagyták a palotát, s repültek egészen a kis kapuig. Ott elbúcsúztak a larbaszkusztól, s az már repült is vissza, s úgy eltűnt a szemük elől, mintha sosem létezett volna.
A kapu ajtaján lévő feliratot elmormolva kijutottak a kapun, s ismét eredeti méretűek lettek.
– Ezt nevezem én kalandnak! – mondta Hunor. Ezt úgysem hiszik el nekünk!
– Coool! – örvendezett Dávid és hátba csapta Gábort.
– Na, kezdődik elölről a civakodás – mondta csalódottan Lara.
– Ez oké, de hogyan tovább? – vetette fel Béla.

Larbadiszkusz 09Rövid vitatkozás után egy fénycsóva imbolygó fényére lettek figyelmesek. Körbenéztek, a falakon már nem látták a kis neonkákat sehol. Egy kutya csaholása hallatszott, s emberek kiabáltak a fénycsóva mögül. Hamarosan sisakos, speciális mentők jelentek meg, s örömmel vették körbe a gyerekeket. A keresésükre indult mentőcsapat tagjai voltak. A felszínen már riporterek hada várta a túlélőket. Nyilatkozatukban egyikük sem említette a larbadiszkuszi eseményeket.
A múzeumban eltöltött nap után nem beszéltek többet Larbadiszkuszról. De valahányszor áramkimaradás volt, mosolyogva emlékeztek a hihetetlen kalandra.
Ezt követően éveken keresztül mindannyian a metró utolsó kocsijába szálltak be minden egyes utazásuk alkalmával, hátha…

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.