Leel-Őssy Luca: A Csoda utca

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Jártál már a Csoda utcában? Ha nem, az se baj. Mivel a Csoda utcát csak az ismeri, aki hisz a csodában. Képzeljétek, először én se hittem benne. De egyszer éppen lefekvéshez készülődtem. Szomorú voltam. Nagyon szomorú. Hogy miért? Ne kérdezzétek, mert már én se emlékszem rá. Mindegy. Nem is ez a lényeg. Kinéztem az ablakon. És akkor, és akkor megjelent ő. Először én sem tudtam, hogy ki. Egy kék ruhás, kék maszkos, szárnyakon lebegő idegen. Azt mondta:
– Hé, ne félj! Gyere! Elviszlek valahova.
– Hát, jó. De te ki vagy? – kérdeztem.
– Csodálatos Pillangó. De ne félj! Ha nem tettél rosszat, akkor nem bántalak.
Odajött az ablakomhoz, megfogta a kezemet és elindultunk. Csodás volt. Még életemben nem repültem. Köröztünk a város felett, majd egyenesen fel az égbe. Majd mikor már nagyon magasan voltunk, már nem repültünk, csak lebegtünk. Majd elővett valamit (nem tudom, hogy, mit) és felnyitotta az eget. Egy lyuk keletkezett az égen. Átmentünk rajta. És egy utcában kötöttünk ki.
– Hol vagyunk? Mi ez a hely? – csodálkoztam.
– Ez a Csoda utca – válaszolta a tündér.
– Csoda utca?– ízlelgettem ezt a szót.
– Még nem hallottál róla?
– Nem. Azt hiszem még nem.
– Hát most majd hallasz. Itt lakik minden hős, gonosz, csodás lény, furcsaság. Röviden valamennyi mese szereplője – magyarázta nekem Pille.
– Hű. Tényleg?
– Tényleg nekem elhiheted.
– És mit keresek én itt? Én nem vagyok meseszereplő.
– Tudom. De szomorú voltál. És ha valamelyik gyerek a világon szomorú, akkor ide hozzuk.
– Hozzuk? Nem inkább hozod? – értetlenkedtem.
– Nem. Mint már említettem nem egyedül élek itt.
– Ja. Tényleg már mondtad.
– Jé! Nézd, csak ott van Hüvelyk Matyi! Köszönjünk neki!
– Szia, Matyi!
– Szia, Pille! Hogy vagy? És ki ez a lány?
– Köszi, jól. Matyi, ő itt Luca! Luca, ő itt az igazi Hüvelyk Matyi.
– Hű. Örvendek a találkozásnak.
– Szintúgy.
– Na, szia, Matyi nekünk menünk kell. Még meg akarom mutatni Lucának Csoda utcát, mert lefekvésre otthon kell lennie.
– Hát jó. Viszlát, hölgyek.
– Szia, Matyi. – köszöntem el tőle.
Majd elindultunk. Pille megmutatta nekem az egész Csoda utcát. Láttam Hófehérke kastélyát, Holle anyó házát, és még sok mást. Elmentünk a Mesetörténeti Múzeumba, beültünk egy cukrászdába, ahol sütiztünk, és elmentünk a Mese Parkba is. Már jó sok idő eltelt, amikor Pille azt mondta:
– Ideje indulni.
– Ó! Még ne! Hadd maradjunk még egy kicsit! Légyszi! – könyörögtem neki.
– Sajnálom, de hamarosan takarodó. És amíg hazaviszlek az sem két perc.
– Hát jó. Ha menni kell, akkor menni kell.
És elindultunk haza. Ugyanúgy ahogy jöttünk. Egész úton nem szóltunk egy szót se. Mikor én már a szobámba voltam, Pille akkor szólt először:
– Figyelj, ne bánkódj!
– Hát jó! Csak olyan jó volt a Csoda utcában. – válaszoltam.
– Figyelj, adok neked valamit! Ha ezt megrázod, ígérem, itt leszek és visszaviszlek.
Előhúzott a zsebéből egy kicsi harangot. Ezüstös volt, pici kristályokkal díszítve. Majd odaadta.
– Tessék, ez a tiéd.
– Hú! Köszi. – hálálkodtam.
– Szívesen. Na, most már mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek Luca. És tudod, ha kellenék…
– …megrázom a harangot, és te jössz. Tudom, tudom. Köszi, még egyszer ezt a remek utazást.
– Szívesen. Szia.
– Szia.
Majd elrepült. Addig néztem utána, ameddig bírtam. Majd letettem a harangot az asztalomra, és boldogan bújtam be az ágyamba. És most már hiszek a csodában!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.