Kreiner József: Öreg halász és a „henger” ( Tanmese)

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Kedves Fiatalok! Ki volna az a bátor ember, aki a csodálatos Ernest Hamingway világhírű művét átmerné írni? Én csupán az Öreg Urat, aki az egyik példaképem, a másik példaképemmel a tulajdon dédmamámmal – párhuzamot vonva – szeretném tanulságként leírni. A vizek és halak védelme érdekében. A „henger” pedig az én kis mesémben az emberiség, akik most jöttek rá, hogy kapzsiságukkal és szennyezéssel, micsoda kárt okoztak a vizek élővilágának. Félek, nehogy késő legyen.
Ezért kezdeném Hamingway-vel, akiről nem tudom tudjátok-e, hogy szinte az egész életét a tenger csodálatával, tiszteletével és a halak védelmével töltötte, így minden áldott nap vízparton volt. Halászott, horgászott, valamit kedvenc kikötői padján a tengeren órákig elmerengve, vagy a kedvenc parti kocsmájában, az asztalánál írt elválaszthatatlan hűséges macskája társaságában. A jó Isten megadta nekem azt a lehetőséget, hogy Floridai tanulmányaim során eljutottam oda, ahol Hamingway öreg napjaiban élt. Az ottani tengerparti emberek hatalmas tiszteletben tartják, védik az emlékhelyeit. Megérinthettem azt a kis fapadot, ahol ő üldögélt, és onnét valóban csodálatos egy tengerparti naplemente látványa. Odamehettem a kedvenc kocsmájába, a mai napig fenntartott asztalához, ahol a kiállított művein kívül, ott az arcképe, a kitömött macskája, és a legendás Penn USA Continental multiorsója, a maga kis kopottas bordó festésével. Varázsa van a helynek, persze az asztal melletti ablakból szintén rálátni a végtelen óceánra. Hamingway írásain kívül, tanította az embereknek, hogy engedjék vissza a háromnyaras kor alatti halakat, hogy minden hal legalább egyszer tudjon ívni. A nagy halakat, pedig tiszteletből engedjék vissza. De már írt a tenger „kirablása” és a mértéktelen halászat ellen, és beszélt, tanított a környezet védelemről. Holott ő még nem tudhatta, hogy napjainkban mit jelent az óceánok és tengerek életében a műanyagszemét fogalma, vissza nem fordítható károsodása. A japán halászok tilalom elleni bálnavadászata, Hollandia 6,5 méter magas acélgát fala, és az Indonéz-szigetvilágban egy egész ország kerül víz alá a környezet károsítás miatt. Tehát ezt tette a „henger” azaz az ember!
És most jön saját életem vonatkozása, a másik példaképem, drága és örök dédmamám hagyatéka, azaz Bodó Jánosné, született Szőke Erzsébet, bátai lakos, aki született 1883. szeptember elsején, és meghalt sajnos az karjaim között 1984 Húsvét Hétfőjén, öreg szíve végelgyengülésben, 101 éves volt. Mindvégig az Al-Duna partján, a bátai vizeken, azaz a bátai Kis-Dunán, a Vén-Dunán, a Mélygödör, és a nagy Duna partján élt, halászott, és tanácsaival tanította a falu embereit. Tizennyolc gyermeket szült, az első férje az I. világháborúban halt meg, a második férje a II. világháborúban, a 18-ból csak 11 gyermeke érte meg a felnőtt kort, mindazon tragédiák ellenére a nehéz férfias munkát a halászatot választotta magának, a maga 156 cm-es törékeny termetével. Már öt éves koromtól a Dédimmel róttam a vizeket, nagyobbacska koromban 10-12 évesen már megtanított ladikot kútrányozni, fatűvel és kis „fonóbárkával” hálót kötni. Megtanította érdekes módon ugyanezt, mint amit az „Öreg Úr” tanított, hogy a kis halat engedjük vissza, hogy legalább egyszer szaporodni tudjon. Mindig annyi halat szedtünk fel a varsákból, amennyivel a ladikhoz kötött két kis fabárkát megtöltöttük, és feltudtunk velük evezni a bajai piacra. Több hónapig lestünk egy 130 kg. körüli harcsát a bátai Vén-Dunán kifolyójának bal oldalán a nagy bedőlt fánál, és amikor megfogtuk, a Dédim rövid gondolkodás után visszaengedte a nagy Dunába. Hát ez a mozdulat is hasonló volt kísértetiesen Hamingway eseteihez. Kérdeztem a dédimtől akkor, hogy miért engedtük el? Mire ő azt mondta, hogy körülbelül 30 évet figyelte a nagy halakat, nem tudná elvenni a hal sokat megért, csodálatos, fenséges SZABAD életét – tiszteletből. A Dédimnek 9 macskája volt, és mindig volt egy kedvenc kandúr, aki velünk jött a ladikban.
Mi maradt meg a Dédimtől, minden! Egy kis „csatos” imakönyv, amit a második férje küldött haza a háborúból. A vízpart és a fenséges Duna folyam tisztelete, szeretete. A mai horgásztársaim meglepett arca, hogy hogy tudok hálót kötni, evezni egy evezővel a sodrásban, ladikot kátrányozni. Hogy tudom a hatalmas Dunán a haljárásokat, öreg harcsák búvóhelyeit. A „víz-szél” kis házikó a bátai „Bödén”, amelyet 5-ször döntött el az árvíz, de a Dédim ugyanoda építette vissza. Mert szintén varázsa van a helynek. Ilyenkor tavasszal a zöldülő fűzfaágak közül előbukkanó csillogó Duna vize, a magas sajátos finom illatával, és az ártéri erdő tavaszi virágaival, a kék nefelejtsek, a fehér szappanvirággal és a sárga vizililiommal. És ahányszor odaérek, mindig ott van számomra örökké élő drága dédmamám zöld szeme, és mindig kedves öreg arca, amelyből a szeme mindig fiatalosan csillogott! (Érdekes Hamingway-nek is zöld szeme volt. Nekem is!)
A bátai-, bajai horgászok arról ismernek, hogy mennyi harcsát fogok pergetve, és arról is fotózás- vízbeni ölelkezés az öreg hallal utána, mindig visszaengedem kedvenc halaimat az én Dunámba. Van olyan, amikor nem horgászom, csak két drága gyermekemmel Kittikémmel és Gáborkámmal kint ülünk a Dédim kedvenc helyein és csodáljuk a fenséges Dunát. Mert megnyugtat és jó életet ad vizével halaknak és embereknek egyaránt. Ezt az idillt csak egy, a Duna vizében úszó műanyag Fantás flakon, vagy egy máló Tescos szatyor látványa zavarja meg, amelyet lehet, hogy Szekszárdon a Séd-patakban dobtak bele, majd leúszott a Sióba, onnét a Dunába, és talán maradványai a Fekete-tengerbe. Hát nem érdekes, megint itt kötöttünk ki. Műanyagszemét, emberi károkozás! Hamingway és a Dédim nem ezt akarták, nem ezt tanították. Én sem ezt akarom, és gondolom ti sem kedves kiatalok!
Igen, és itt a végén megjegyezem, lett egy eredeti Penn USA Continentál bordó színű tiszta fém multiorsóm, egy nagy tekercs 120-as Hamingway fonott zsinórom, egy fa hálókötőtűm és egy kis fa fonóbárkám. Ja, és a drága Kittikém, aki elmondta most 24 évesen, hogy leendő 4 kis unokámat meg kell tanítanom horgot kötni, és a drága 20 éves Gáborkám, imád velem a Szeremlei-zátony finom homokján sétálni, és nagyokat dobálva pergetni, majd a fogott nagy bajszúakat örömmel visszaengedni a Vén-Dunába, hogy tovább éljenek szabadon. Higyjétek el csodás az élet!

2016