Bősenbach Erzsébet: Pöppi

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

A Pisze Bogarak nemzetsége az erdő legmélyén lakott, ahol mindig nedves volt az avar. Szerették a hűvös, nyirkos helyeket és az ázott falevelek finom ízét. „Piszék” voltak, mert orruk olyan pisze volt, hogy szinte nem is látszott. Királyuk, Pisze Pocak Őfelsége (aki a „Példás Pisze” címet is viselte), már régóta szeretett volna egy feleséget, de olyan válogatós volt, hogy egy leány sem tetszett meg még neki úgy Istenigazából.
– Nem elég piszék! – mondogatta mindegyikre szomorúan. Később már mérgesen is. Sőt! Bánatosan, ahogyan múlt az idő.
Egyszer aztán felment királysága legmagasabb pontjára (az avarkupac tetejére) felmérni birodalma határait. Szinte lebénult a látványtól. Majdnem le is gurult! A leghűségesebb őre kapta el, így maradt életben. Nem csoda! Vagyis igenis: csoda történt! Ahogyan azt olyan sokszor el is mondogatta később, mert meglátta birodalma legszebb lányát! Pisze Pannát, akinek az orra a leges-leges-legpiszébb volt az egész kerek világon! Őfelsége azonnal feleségül is vette.
Aztán az idő csak telt, múlt. Nagy sokára végre megszületett a legifjabb Pisze! A kis trónörökös! Büszke volt rá apja, anyja, hiszen alig, hogy kibújt peteségéből, máris mondogatta:
– P, p, p, p, ..! Mivel mindig így pöffentett egyet, kettőt, de volt úgy, hogy többet is, a kis herceg neve így lett: Pöppi.
– Ó, már most azt akarja mondani, hogy Pisze Pocak! – örvendezett a király.
– Vagy talán azt, hogy Pisze Panna! – mondogatta nevetve a királyné.
Pöppi nőtt, növögetett. Megtanult szép lassan beszélni is, ahogyan a többi Pisze alattvaló pisze gyermeke is. Ám szülei legnagyobb rémületére orrocskája is nőtt Pöppivel együtt!
Anyja sírdogált, apja szörnyülködött és szomorúan járkált éjszakánként a birodalom zegzugos helyein. Míg kisebb volt az orra, addig Panna egy zsebkendővel eltakarta, bízott benne: elmúlik. De nem múlt el! Sőt! Nagyon nagyra nőtt Pöppi orra, amit már végképp nem lehetett eltakarni. Az alattvalók titokban csúfolták is emiatt! Egyszer éppen a palota külső udvarán sétált, amikor meg is hallotta a csúfolódást:
– Lassan orra bukik a herceg abban a saját pisze orrocskájában! Haha! – kuncogtak gúnyosan az avardarabolók. De a pépkeverők sem voltak jobbak:
– Majd a nyaka köré tekeri! Hihi – toldották meg vihogva.
Pöppi annyira elkeseredett, hogy bánatában elbujdosott otthonról, a nagy erdőségbe. Szülei hiába kerestették, sehol sem találták. Néha ugyan hallottak valami kósza híreket egy nagyon szomorú bogárról, aki mindig ott bukkan fel, ahol nagy a baj és segít. De a baj elmúltával azonnal eltűnik. Még csak megköszönni sem tudják neki a jótettet! Állítólag falevélbe burkolja az arcát. Pöppiről azonban semmi hír nem érkezett soha. A Pisze Királyságban lassan folydogált az élet, mindenki kedvetlen volt, hiszen látták milyen szomorú a királyi pár.
Egyszer aztán még szomorúbb lett mindenki, hiszen a jó, nedves avar elkezdett szárazabb lenni.
– Ó, hát majd mindjárt esik az eső és ismét vizes lesz! – biztatgatták egymást a pisze Piszék, de nem jött az eső.
– Fúj, nem kell! Száraz, keserű, nem tudom szétrágni sem! – köpködték ki a kis piszék az avarlekvárt, az avarkenyérrel együtt. Az idősebbek is csak megkóstolták a száraz ételt, de nem akart lecsúszni a torkukon. A földön repedések jelentek meg, a kiszáradás biztos jeleként. Az éhezés, szomjazás, már mindennapossá vált.
– A repedés mélyén még van víz! Onnan kellene felhozni, azzal megoldhatnánk az avar vizesítését és a szomjúságot is el tudnánk kerülni. – tanácsolta az egyik tudós, a másik után. De azt, hogy hogyan hozzák fel a vizet, egyik sem tudta. Az egyik nagyon szomorú, száraz napon megjelent egy fejét falevéllel eltakaró bogár.
– Segítek nektek, ha tudok! – mondta halkan, de határozottan. Hangja gyönyörű, mély volt, de szomorú.
– Ki ez? Ő lenne a megmentőnk? – súgták mögötte halkan a Piszék, pisze orrukat összedugva.
Az álarcos pedig levette álarcát. Így már majdnem olyan volt, mint Pisze Pocak Őfelsége! Nagyon hasonlított rá! Jaj, csak az orra! Nem pisze volt, hanem egy hatalmas ormány! Mindenki tátott szájjal nézte a jövevényt, senki sem tudott megszólalni! A nagy orrú bogár nem törődött senkivel, odament az egyik mély repedéshez, ormányát beleeresztette, felszívta vele az első adag vizet.
– Ó, ó, ó, ó! – jött ki a hang a sok tátott, elképedt szájból, majd mindenki futott az edényeiért, hogy kapjon a vízből!
Mikor elmúlt a nagy baj nagy része, – vagyis mindenkinek volt már valamennyi vize – a nagy orrú bogáron újból ott virított az a levél-álarc, és azt mondta:
– Holnap megint jövök, segítek vizet szerezni a mélyből!
– Nem mész te gyermekem sehová sem! Neked, itt a helyed! Végre, előkerültél! – kiáltotta egyszerre a királyi pár.
– Megmentettél minket, hős vagy! Népünk büszkesége! – ölelgették sírva mások is.
– Nagy bánatunk volt eddig, hogy nem voltál itthon! Nagyon hiányoztál nekünk! – mondogatta mindenki.
– A csúfolódás miatt mentem el, gondoltam teher vagyok, népünk szégyene! – hajtotta le fejét Pöppi.
Az összes Pisze elszégyellte magát!
– Bocsáss meg nekünk, kérlek! – kérlelték sírdogálva.
Pöppi megbocsátott. Még hetekig tartott a szárazság, Ő mindenkinek segített. Nem ment el, maradt. Senki sem csúfolta soha többet, hiszen megtanulták: nagy butaság a csúfolkodás.