Gani Zsuzsanna: Vica és a nagyapó

De szép is volt abban az esztendőben a nyár! A virágokon döngicséltek a méhek, és a lábukon vitték az összegyűjtött virágport. Füttyögött a pacsirta, „kár-kár” – így a varjú, „klong-klong”– mondta a holló, s trilláztak az énekes madarak. Az erdő árnya, csendje felfrissülést, pihenést, nyugalmat kínált minden kirándulónak Az őzbak az öreg tölgy ágait csapdosta agancsával. Magányosan járt, kelt benne, melynek közelében laktak Vica nagyszülei. Szinte minden évszakban, a hétvégeket itt töltötte. Jól ismerte a fákat, növényeket, madarakat, néhánynak nevet is adott. Szívesen gondoskodott róluk télen, nyáron. Az erdő mellett, a patak vizében megcsillant a napfény, s benne pisztrángok fickándoztak. Oda járt le az őz is vizet inni.

Megérkezett az ősz, rozsdásak lettek a levelek, arany színekben pompázott az erdő. A szél egyre haragosabb lett, viharos leheletet fújt fölé, csak úgy kavarogtak a falevelek. Az erdő állatai készülődni kezdtek a télre. Vica is csodálattal figyelte a változást. Nagypapája, aki az erdész volt a fiatal fákat ápolta, nevelte. Készítettek egy új madáretetőt, hogy ha lehull, az első hó gondoskodni tudjon az éhes madarakról. A beteg vagy a kidőlt fákat kivágta, s az unokájával közösen ültettek a helyükre újakat. A fecskék, vadludak gyülekezni kezdtek. Hosszú útra indultak a gólyák is, azok is, amelyek a kéményükön fészkeltek. Zúgott, süvöltött a szél, az eső is csapkolódzni kezdett. A mókus, a pele, a sün is meleg vackot keresett magának és beköltözött. Éhes kismadarak kapkodták be a még röpködő legyeket. Hamarosan elcsendesült minden, beköszöntött a hideg, fogcsikorgató tél. Az erdei állatok vastag bundát öltöttek.

Gani Zsuzsa computergrafikája

Aztán lehullott az első hó. A fákra csipketerítőt varrt a csípős szél. A felhőkből hulltak alá. A föld fagyos volt, a félszegen sütő gyenge kis napsugarak megcsillogtatták. Álomszép volt a táj. Vajon milyen lehet a hótündér palotája? – gondolkodott Vica. Az erdőlakó madárkák a házuk közelébe húzódtak. A kislány gyorsan friss magokat szórt a madáretetőbe, még madárkalácsot is készített az éhes kis vendégeknek. Kis pohárba friss vizet is töltött nekik. Jó étvágyat! – felelte. Fehér ruhába öltözött nyuszik ugrabugráltak a tükör sima jégen. Élvezték a gyengéd napsugarat. Az őzike is előmerészkedett rejtekéből. A fenyők tűleveleit rágcsálta. A kislány nagypapájával egy adag takarmányt, termést, magvakat halmozott fel az állatoknak, majd felmásztak a magas lesre, onnan figyelték őket. Egy idő után hazamentek, a kivágott tűzifákból jó meleget csináltak a búbos kemencében, majd a jó meleg szobából figyelték a mozgolódást. Így telt el a tél. Vica minden hétvégén az erdő lakóiról gondoskodott. A beteg állatokat gondozta papájával együtt, az éhezőket etette. Így volt ez mindig.   Hamar elröpült a tél. Egyre hosszabbak lettek a nappalok, a nap is egyre jobban és jobban erőre kapott. Majd megjelentek az első fecskék, és hazajött a gólya is. Kikelet lett. A rovarok újra zsongtak, méhek szorgosan gyűjtögették a nektárt, a finom illatot árasztó tavaszi virágokról, orgonabokorról. Ismét életre kelt a természet. A napsugarak kicsalogatták a nemrég született kisgidákat. Vica messziről figyelte őket. De szerette volna megsimogatni, legalább az egyiket! De tudta, hogy ezt nem szabad, mert ha az anyukája megérzi az idegen szagot, sorsára hagyja a kicsinyét, s az biztosan elpusztulna. Így tehát a távcsövével figyelte az önfeledten ugrabugráló kisgidákat. Hallgatta, ahogy csengő madárdalt fuvolázott a rigó, galambok burukkoltak, etették éhes fiókáikat. Pacsirta szántotta az eget, keringőzött párjával a fodros felhők alatt. Boldogság költözött Vica szívébe.

Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!

2017    Érd

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.