Koncz Edit: Csöpp, a kis esőcsepp

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt, hol nem volt, fönn, a magas égben, ahol még a madár sem jár, ott volt Felhőország. Felhőország lakói gondoskodtak az esőről a földön élők számára. Itt éldegélt Felhő Mama is, akinek egy szép napon igencsak virgonc fiacskája született. Csöppnek nevezte el. Csöpp kíváncsi, szeleburdi kis vízcsepp-fiúcska volt, szeretett volna már világot látni.

– Felhő Mama! Mikor engedsz már ki a nagyvilágba? – kérdezte minduntalan Csöpp.

– Már nem kell sokat várnod – intette türelemre szelíden Felhő Mama.

Teltek, múltak a napok, Felhő Mama pedig egyre csak hízott, dagadt. Sok gyermeke született, akiket egyszerre kellett útjukra engednie. Egy szép napon, amikor már alig tudtak megmoccanni egymástól a kis esőcsepp-testvérkék, Felhő Mama felsóhajtott:

–    Itt az idő, gyermekeim! Menjetek le a földre, oltsátok az élőlények szomját, duzzasszátok a tengerek vizeit, segítsetek ahol csak szükséges! Aztán, majd ha visszatértek, elmeséltek nekem mindent.

Azzal egyesével elbúcsúzott mindegyiktől.

–  Hogyan fogok visszatérni hozzád Felhő Mama? – aggodalmaskodott Csöpp.

–  Ez varázslat – mosolygott sejtelmesen Felhő Mama. – De ne aggódj! Fogjuk még látni egymást.

Csöpp tehát elindult az égből, hogy világot lásson. Testvérkéivel a levegőben kergetőzve zuhantak a föld felé. Egyszer csak egy madárhoz közeledtek.

– Hát te ki vagy? – kérdezte kíváncsian Csöpp.

–   Én a Sas vagyok – válaszolta.

– Én Csöpp vagyok, egy kis esőcsepp.

– Szállj csak lejjebb, odalent már nagy szükség van rád! – bíztatta a Sas.

Csöpp tehát ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb. Egy virágos mezőre pottyant, egy szépséges virág levelére. Az érkezéstől kicsit kábultan pihent meg a zöld levélen. A virág megszólította:

– Jaj de jó, hogy jöttél, már nagyon vártalak! Napok óta nem esett, és igen szomjas vagyok.

– Én Csöpp vagyok! Hát te ki vagy? – kíváncsiskodott Csöpp magához térve.

– Én a Kikerics vagyok – válaszolta a virág.

– És hogyan segíthetek rajtad? – kérdezte a kis esőcsepp.

– Gyorsan, gurulj végig a levelemen, a száramon, le egészen a földre. Ott a föld majd utat ad neked, és alatta megtalálod a gyökereimet.

Csöpp úgy is tett, ahogy a virág mondta. Nekirugaszkodott, legurult egészen a földre, ahol a növény tövében a föld beszippantotta. Hirtelen koromsötét lett körülötte minden.

– Ne félj! – hallotta messziről a Kikerics szavait. – Csordogálj csak lejjebb a földben, amíg nem találkozol a testvéreiddel. És köszönöm, hogy megnedvesítetted a földet körülöttem, így már magamhoz tudom venni a szükséges tápanyagokat!

– Nagyon szívesen! – kiáltotta, de ezt a Kikerics már nem hallotta, mert Csöpp egyre távolabb került a földfelszíntől. Néhol puha, homokos talajon vitt az útja, néhol pedig agyagos rögöket kellett kerülgetnie. Egyszer csak mozgást vett észre maga mellett. Azt hitte, valamelyik esőcsepp-testvérkéje az, de tévedett.

– Ki van ott? – kérdezte kissé remegve.

– Csak én vagyok! A Vakond! – hallotta közvetlen közelről.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte kíváncsian Csöpp.

– Dolgozom – felelte Vakond. – Keresztül-kasul ások a földben, szétmorzsolom a nagy rögöket, így puhítom a talajt. Azért, hogy a növények gyökerei könnyebben utat törhessenek maguknak.

– Nahát! – ámult el Csöpp. – Igazán érdekes mesterség! – majd büszkén hozzátette: – Én épp az imént itattam meg egy virágot. Egy Kikericset!

A Vakond jóságosan elmosolyodott: – Nagyon szép tőled! De most már siess lefelé, addig, míg el nem érsz egy barlangot. Ott majd találkozhatsz a testvéreiddel.

Miután elbúcsúztak, Csöpp folytatta útját, és napok múlva egy tágas barlang tetején találta magát. Fönt a magasban lógott, himbálózott, aztán egyszer csak lepottyant. Belepottyant egy föld alatti folyamba, ami utat tört magának a föld felszíne felé. A folyóban hemzsegtek Csöpp testvérkéi. Nagyon megörültek egymásnak, most már együtt hömpölyögtek tovább. A folyó forrás formájában tört a felszínre, így a sok kis esőcsepp újra megláthatta a napfényt. Kacagva, gurgulázva hömpölyögtek a folyóban, amíg végül el nem érték a tengert. Csöpp élvezte az utazást, de aggódva nézegetett fölfelé a magas égbe. Sehogy nem tudta elképzelni, hogy hogyan fog visszajutni Felhő Mamához. Napokon át forrón sütött a Nap, az esőcseppek pedig vidám hancúrozással töltötték a várakozást. Csöpp hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Meglepődve vette észre, hogy több testvérével együtt elhagyják társaikat. Szellőifjakkal találkoztak, akik repítették őket egyre följebb és följebb.

– Hát ti kik vagytok? – kérdezte a mindig kíváncsi Csöpp.

– Mi a szél fiai és lányai, a szellők vagyunk – válaszolták. – Visszaviszünk titeket az égbe, ahol születtetek.

Csöpp izgatottan várta, hogy újból lássa Felhő Mamát. Amikor megérkeztek, minden kis cseppecske egyesével mesélte el kalandjait Felhő Mamának. Felhő Mama mosolyogva hallgatta csemetéit, majd ágyba parancsolta őket:

– Pihenjetek gyermekeim! Hamarosam újra útnak indultok.

– Tényleg? – dugta ki fejét Csöpp a paplan alól.

– Bizony, kicsikém! – bólogatott Felhő Mama. – Ez az élet rendje. Ez a mi életünk.

Aki nem hiszi, járjon utána! Keresse meg Csöppet, a kis esőcseppet!

2017.

Miskolc

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.