Váradi-Matusik Ágnes: Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…

2017

Szolnok

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.