Faragó Kupi Andrea: Sosem múló fiatalság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királykisasszony, akit Annabellának hívtak. Királykisasszony révén, Annabellának pedig be volt osztva minden egyes perce. De teendői végett minden napnyugtakor jutott ideje a vártoronyban ülve várni hercegére, lefekvés előtt pedig órákig fésülgette meseszép hajkoronáját, gyönyörködve fiatalságában. Így ment ez hosszú – hosszú éveken át, s Annabell egyre türelmetlenebbül kopogtatta arany sarkú cipellőjét a vártorony tetején. Aztán egyik nap megesett az az eset, miszerint a királykisasszony gyönyörű mézbarna hajában egy kósza ősz hajszálat vélt felfedezni. S bár a királylány egyből kirántotta a sápadt ősz hajszálát, másnapra kettő nőtt a helyére. Sírt is rítt is emiatt szegény Annabell, majd álomba szenderülve támadt egy zseniális ötlete.

Így magához hívatta a vár legjobb lovagját, Sir Jánost, és arra kérte Annabell a nemes lovagot, hogy menjen el az égigérő babok földjére, onnan szakítsa le az egyik legkövérebb babszemet, amit valaha látott. S ha leszakította a babot, menjen el az élet homokórájához, majd dobja be a homokszemek közé a babot, s várja meg, míg az meg nem akad a homokóra legkeskenyebb részén.

Így is lett! Sir János nem kérdezve semmit, eleget tett a királykisasszony akaratának. S láss csodát, megállt az idő. Igen ám, csak Annabellnek mégsem sikerült túl járnia az idő eszén, sőt! Inkább az idő járt túl Annabell, amúgy egyáltalán nem ostoba eszén. Hisz a királykisasszony akármennyire is kémlelte kedvenc cseresznyefájának levéltől dús ágait, azok nem nőttek egy centit sem. Termésük pedig folyton-folyvást halovány piros és kesernyés maradt. De ha még csak ez lett volna a királykisasszony legnagyobb gondja! De a tyúkok se tojtak tojást, s a gabona se érett be a búzamezőkön és még a gyermekek se lettek napról napra okosabbak. A királykisasszony pedig hiába is kopogtatta egyre türelmetlenebbül arany sarkú topánját, mert mindenhez időre lenne szükség.

Majd egyik nap, mikor elbóbiskolt a vártoronyban, álmot látott. Egy fura köpenyes varázsló tátogott felé panaszos tekintettel az égigérő babok földjén. Majd egyszer csak, a hang egyre élesebb lett:

– Mit képzel magáról kiskegyed, hogy csak így önkényesen megállítja az élet homokóráját?- mondta a fura varázsló.

– Én vagyok a királykisasszony, és az teszek, ami nekem tetszik! – mondta Annabell.

– Én meg e mindenség varázslója azt parancsolom, hogy azonnal távolítsd el az óriásbabot az élet homokórájából, különben sose fognak égig nőni a babfáim! De neked se fog beérni a cseresznyefád, kedves királykisasszony! – mondta a varázsló bosszúsan.

– Kit is érdekel néhány babfa, vagy egy ócska cseresznyefa!? Mióta megállt az idő, mézbarna hajkoronám, s üde arcom egy percet se öregedett!- mondta a királykiasszony.

– Igen ám, de gondoltál már arra, hogy így, idő hiányában, sose fog elérkezni a herceg fehér lovon? Hisz mindenhez idő kell, kedves Annabell! De mivel voltál íly botor, így hibád ha vétettél, helyre hozni se féljél – mondta bosszúsan a varázsló.

Ekkor a királylány rémülettől eltelve rohant édesapjához, majd így szólt:

– Édesapám! Parancsolom, hogy azonnal szedesse ki az óriás babot az élet homokórájából! – mondta dühödten a királykisasszony.

– Drága egyetlen kincsem, jelenleg nincs e vár falai között egyetlen nemes vitéz sem,  hisz háborúban szolgálják népüket. S ne feledd, mit szoktam mondani néked: mit magad vétettél magadnak, helyre hozni nem tudja más, csak önnön magad! – mondta a király.

– Ha így vélekedsz atyám, nem tehetek mást, hát megyek magam! – kiáltotta felháborodottan a királykisasszony, majd dühödten tökhintójába ült. Lovai sebesen vágtattak az élet homokórája felé, s egy éles patkó dobbanással álltak meg annak lábánál. A királykiassszony ide-oda léptekkel haladt előre, a hepe-hupa ruganyos talajon. Ingujjait kecses mozdulatokkal csűrte és csavarta fel karcsú karján, majd úrinőhöz méltó eleganciával mászott fel a homokóra tetejére. Mint egy tollpihe vetette bele magát a finom szemcséjű puha homokba, s hanyag eleganciával lökte az üvegcse aljára az óriás babszemet. Így az idő ismét elkezdett folyni a régi kerékvágásban, s mire a királykisasszony hazaért a várkastélyba, már hivalkodóan pirosan kacsintottak rá a lángvörös cseresznye szemek. Nem győzte lekapkodni egyik szemet a másik után, s már az sem zavarta, hogy idővel három kusza ősz szál keveredett csodás mézbarna hajkoronájába. Elégedett tekintettel fürkészte a lenyugvó nap sugarait, amikor is egy picike pontszemre lett figyelmes a messzi távolban. A pontszem egyre nagyobb és nagyobb lett, s az először csak homályos körvonalakból hirtelen egy herceg képe rajzolódott ki a távoli horizonton. A királykisasszony örömében felugrott és összecsattintotta arany sarkú cipellőjét, majd sebes léptekkel rohant a herceg felé. Már egyáltalán nem zavarták rakoncátlan ősz tincsei, hirtelen átkarolta régen vágyott hercegét, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2017 Budapest