Farkas Fruzsi: A hóemberépítő verseny

Mimóza, a kisegér szomorúan bandukolt a havas erdőben. Leghőbb vágya – hogy építsen egy olyan hatalmas hóembert, amelynek az egész város a csodájára jár – meghiúsulni látszott.

– Nekem miért nincsen hosszú, kecses lábam? – morfondírozott magában. – Miért nem születtem olyan magasnak, mint Agár úr a vegyesboltban? Vagy legalább ha Zsiráf néni nyakát örököltem volna, a számmal elérném a legfelső polcokat is!

Az egérke kedvenc szórakozása a rajzolás és a hóban való játszadozás volt testvéreivel, ezért nagy volt az öröme, mikor meglátta a városi hirdetőtáblán a kiírást: hóemberépítő versenyt rendeznek! A jutalmat, egy kosár frissen sült kalácsot és a dobogósoknak járó érmet, a legszebb és legötletesebb alkotás kapja.

Mimóza sosem szerette piciny termetét. Zavarta, hogy az iskolában ő az utolsó a tornasorban, hogy hetesként nem éri el a tábla tetejét és hogy székre kell állnia, ha ki akar tűnni. Az osztálytársai gyakran kigúnyolták túlontúl nagy fülei és vékonyka hangja miatt, s sosem értékelték kézügyességét, ötleteit. Így a kisegér naphosszat álmodozott arról, hogy egyszer talán ő is megnő, és eléri legalább egy menyét méretét.

Ahogy orrocskáját lógatva sétált az úton, figyelmetlensége miatt hirtelen egy nagy testbe ütközött. Tekintetét félénken a nagy test gazdájára emelte, aki szelíden nézett le a kicsiny állatra.

– Bocsánat, nem láttam, hogy jön velem szembe valaki! – szégyellte el magát Mimóza.

– Semmi baj, kedves kisegér, nem okoztál nagy kárt bennem. De ugyan miért vagy ennyire elkeseredve?

– Ne is kérdezd! Hóemberépítő versenyt rendez a város, de én túl kistermetű vagyok ahhoz, hogy megépítsem a győztes hóembert. Hiába építenék szépet, olyan kicsi lenne az én alkotásom, hogy nagyítóval kellene keresnie a zsűrinek.

– Na hát csak ez a probléma? Miért nem fogunk össze? Én magas vagyok, de ügyetlen. Nincs semmi tehetségem a részletekhez, viszont jó nagy hóembert tudok építeni. Mit szólsz? Egyébként a nevem Barka cica – nyújtotta mancsát az idegen.

Mimóza szóhoz sem tudott jutni örömében. Átölelte a macska lábát és boldogan hálálkodott.

– Igazán megtennéd értem? Biztos..biztos nincs jobb dolgod? Úgy értem, te egy macska vagy…egészen biztos vagy benne, hogy velem, egy ilyen piciny állattal szeretnél indulni egy ilyen fontos versenyen? Jaj elfelejtettem bemutatkozni, én Mimóza vagyok.

– A legnagyobb örömmel! Imádok hóembert építeni és végre egyszer talán szép is lesz a végeredmény. Az pedig sohasem érdekelt, hogy mit gondolnak mások. Talán macska létemre nem barátkozhatok egy egérrel? – mosolygott a cica. – Mit szólnál hozzá, ha holnap iskola után építenénk egyet gyakorlásképpen? Átjöhetnél hozzánk, a mamámék biztosan nagyon örülnének neked. Itt lakom nem messze, az öreg mammutfenyő mögötti utcában.

Farkas Fruzsina illusztrációja

Az újdonsült cinkostársak kezet fogtak a másnapi találkozóra, s ki ki folytatta útját. Mimóza immár letörölhetetlen mosollyal az arcán futott hazáig elmesélni a nagy hírt családjának.

Két hét múlva ragyogó reggelre virradt a város. Eljött a verseny várva várt napja, s mindenki elfoglalta helyét a havas főtéren. A két jóbarát majd kibújt a bőréből, hogy végre megmutathatja, milyen ügyes csapatot alkotnak. Még az sem szegte kedvüket, hogy kaptak néhány gonoszkodó megjegyzést osztálytársaiktól:

– Ilyet sem láttam még! Egy egér és egy macska egy csapatban indul? Megőrültetek? És ugyan mit tud hozzátenni a hóemberhez ez a kisegér? Talán a lábujját megformázhatja! – hangzottak a gúnyos kacajok.

De Mimóza és Barka csak egymásra kacsintottak és mosolyogva vetették bele magukat a hóember építésbe mikor eldördült a rajtpisztoly.

Három óra elteltével a fáradtságtól és az örömtől kipirulva roskadtak le egymás mellé. Büszkék voltak magukra és olyannyira jól szórakoztak, hogy el is felejtették, hogy eredetileg egy versenyen vesznek részt. A zsűri nagyon sokáig nézegette az alkotásokat, majd egyszer csak a színpadra hívta a győztes párt:

– Kérjük a dobogóra a hómaci készítőit: Mimóza egeret és Barka cicát! Művük kiemelkedő a mezőnyben páratlan részletessége, kidolgozottsága és nem utolsósorban termete miatt. Gratulálunk nekik, hiszen alkotásukkal nemcsak városunk terét aranyozták be, hanem megmutatták, mit jelent az igaz barátság és hogy mindenki tehetséges valamiben mérettől és fajtól függetlenül.

A két állatka boldogan borult egymás nyakába, s szaladtak is átvenni jutalmukat. A város polgárai és a gúnyolódók pedig még sokáig csodájára jártak a varázslatos hóembernek a tér közepén.

2017 Budapest

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.