Csipkés Istvánné: Bükki legenda

A Bükk hegység fái között bolyongó szél és a zúgó patak, mely a hegy ráncos orcáján rohan lefelé, mesélte ezt a történetet. Akkor történt, amikor az emberek még nem számolták az évek múlását. Apró falvakban éltek. A pici települések, mint anya gyermekéhez úgy bújtak a nagy hegy lábához. Életüket csupán egy szomorú esemény árnyékolta be. A magas hegy gyomrában lakott Szingalló, a hegy kegyetlen ura. Minden hetedik esztendőben előjött és a pici faluból magával vitte az éppen eladó sorba került leányt. Fogytak a lányok a faluban, sokan közülük világgá menetek, elbujdokoltak Szingalló elől. A faluszéli kisházban élt egy leány, tudta, mire letelik a hét esztendő, ő következik, éppen eladó sorban lesz.

– Egyet se búsuljon, édesapám! Csináltasson nekem hófehér esküvői ruhát, ha már a hegy urának menyasszonya leszek, legalább szép legyek! – mondta a lány.
Meg is varratta az apja a legszebb ruhát a lányának, sűrű könnyeket hullatott a hófehér csipkékre. A lány ez alatt elment a falu boszorkányához.
– Adjál nekem valamit, amivel megállíthatom Szingalló lovát! Ha a ló megbotlik, talán a lovasa nyakát szegi, én meg megszabadulok.
– Adok neked hét gyöngyöt – mondta a boszorkány. – Amikor a hegy lábához értek, dobj egyet a ló lába elé, kővé válik, és talán megbotlik a ló benne. Tedd ezt mind a hét gyönggyel, valamelyik majd csak sikerül. Ha mindent eldobáltál és nem sikerül megállítani, akkor adok egy fésűt, azt dobd a ló háta mögé! Égszakadást, földindulást csinál, de onnan már te sem menekülhetsz, többi leányt viszont megmentheted a hegy urától.
– Úgy teszek, ahogy mondod! – ígérte a lány, hazament, fölvette a menyasszonyi ruháját és úgy várta Szingallót. Jött is hamarosan, fölkapta a lányt a lovára és elvágtatott vele. Sírtak, ríttak a szülők, de bíztak okos lányukban.
Vágtatott a ló utasaival hegyen völgyön, oly gyorsan, hogy a leány fátylát a szél messzire röpítette a fejéről. Amikor a legnagyobb hegy lábához értek, a lány a ló patái elé dobta az első gyöngyöt. A ló botladozott, de nem esett el. Dobálta a gyöngyöket a lány, de mindhiába. Fölértek a hegytetőre a barlang bejáratához. Akkor vette elő a fésűt a hajából.
– Ég veled, világ! – kiáltotta, és a ló mögé dobta. Lett is égszakadás, földindulás. Hatalmas robajjal zárult be mögöttük a barlang szája. Soha nem látták többé sem Szingallót, sem a leányt.
Azóta sok év telt el. A legendára még emlékeznek az emberek. A hegy oldalán, ahol a barlang bejárata volt, forrás fakadt. Hét lépcsőn keresztül zúg a vize a hegyoldalon oly sebesen, mintha sorsa elől menekülne. Azt mesélik, hogy a hegybe zárt szegény lányok könnyei táplálják a forrást. A víz úgy tajtékzik, mintha egy leány hófehér szoknyája fodrozódna ott. A hegyoldalt hatalmas kövek borítják, azt mondják, aki megérinti, szinte érzi Szingalló hatalmas erejét. A fák a lány sudár termetére emlékeztetnek, a hegyi tisztáson olyan selymes a fű, mint a leány haja. A fák fölött mindig ragyog a kék ég, mintha egy kék szempár nézne a földre. Távolabb a hegyoldalon hófehér, sós vizű forrás tör elő. A kicsapódó só képződményei mintha az elrepült fátyol csipkéit mintáznák. A barlangászok, akik bejutottak a hegy gyomrába, úgy vélik megtalálták Szingalló barlangját, a mennyezetéről fehér csipke kövek csüngenek, s a kövekről víz csöpög alá, az emberek azt mondják: sírnak a kövek.
Ennyi a legenda, igaz vagy nem, vagy csak az emberi képzelet szüleménye? Aki nem hiszi, járjon utána.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.