Miklós Talált Évike: A kis mosolygós patkó

Nekem elhihetitek, szakasztott olyanok voltak, mint az U betű, csak fordítva lógatták a lábukat és persze mosolyogtak. Az ilyesmit pedig egy jóravaló U betű sem tudja, sem a rövid, sem a hosszú, de még az írott vagy a nyomtatott sem. Édes volt a mosolyuk, annak ellenére, hogy egyikőjük sem volt se diós, se mákos patkó. Persze, hiszen nem cukrász, hanem kovács hozta őket a világra. Ott is laktak a kovácsnál, már szinte egyhetesek voltak, és az már nem számít újszülöttségnek a patkók életében, s éppen ezért már gyermeki fegyelmezettséggel hallgatták az idős, megráncosodott patkó meséit, aki már az ajtón lógott, jó dolgában igazából csak a rozsda emésztette egy kissé.
– Így görbüljek meg, ha nem igaz – fejezte be aznapi történetét a vén patkó, aki meséivel lyukat beszélt a patkók hasába, olyannyira, hogy volt, akinek már öt, de olyan is akadt, akinek már hét lyuk volt a hasán.

Mindenképpen neki köszönheti a kis patkó, hogy volt életcélja, annak ellenére, hogy ő még tényleg újszülött volt, még csak ma látta meg a napvilágot, aztán éjjel a holdvilágot, akivel egyformák voltak alkatilag azon az éjszakán. Szóval, szerencsepatkó akart lenni. Nagyon vágyott rá. Teljesen meg volt győződve, hogy ennél jobb sors nem várhat egy magafajta kis mosolygós patkóra. Nem akart ő hatlovas hintó előtt száguldozni, sem a szőke herceg fehér lovának dísze lenni, csak egy egyszerű szerencsepatkó lenni, s hogy ez valójában milyen formában is történjen, pontosan ő maga sem tudta, de nagyon akarta. Ahogy hallgatta másnap a vén patkó szerencsepatkóságának újabb epizódját, szerencséjére vagy szerencsétlenségére éppen őt választotta ki a patkoló kovács és ripsz-ropsz már ott mosolygott egy lovacska patáján. A többi patkó rettentően elszomorodott, néhányuk az irigységtől majdnem el is patkolt. Éppen egyet intett a kis patkó, s már ott sem voltak, vágtattak ki egyenesen az erdő felé. Izgalmas kirándulásnak indult, beszédbe elegyedett közben a másik három patkóval, akik igazából egy kissé olyan izék, felvágósak meg miegymásak voltak, de hát melyik patkótól lehet elvárni, hogy ügyes, derék, egyenes patkó legyen? Alig értek ki az erdőbe, máris kiközösítették a kis patkót, aki szerencséjére vagy szerencsétlenségére épp egy kőnek ütközött és úgy leesett a patáról, hogy hármat is pördült. Csak mosolyogni tudott, és most már szentül meg volt győződve, hogy igen is, ő már egy, ha nem is egyenes, de derék szerencsepatkó. Nem is kellett sokáig egyedül lennie, mert arra járt egy vándor, és uzsgyi, felkapaszkodott mosolyogva a tarisznyájára.
És hogy merre tart éppen most a kis patkó? Hát éppen feléd! Igen! Igen! Ne húzd fel a szemöldöködet! Inkább…ez az! Mosolyogj! Igen, az már odaért! Mindjárt érkezik a kis patkó is a szerencsével. Persze, csak, ha hiszel benne!

2017 Zetelaka (Románia)