Pappné Győri Anna: A szomorúfűz

Valamikor réges-régen, mikor még a kismalac túrt az eperfa tövében, élt egy király a gyulai várban. Ennek a királynak annyi aranya volt, mint réten a fűszál. Minden örömét az aranya csengésében találta, mintha más nem is létezett volna a világon. Egy nap a fülébe jutott a hír, hogy a szomszéd király építkezik, és kevés a faanyag. Kapzsisága arra az elhatározásra juttatta, hogy felajánlotta a királynak a segítségét. Nem a segítőkésség hajtotta ám, hanem a fáért kapható arany utáni vágy. Meg is egyeztek a szomszéd királlyal az árban, és megígérte, hogy másnap nekilát a fák kivágásának. Egész nap az aranynak csengését hallotta, amelyet a kivágott fákért fog kapni. Az izgalomtól alig tudott elaludni, de mihelyt a nap bekukucskált a kastély ablakán, kiadta a parancsot a szolgáknak.
– Vágjatok ki minden fát a közelben. Csak az udvaron lévő fűzfát hagyjátok meg, azt ugyanis édesapám ültette, amikor megszülettem. A fűz olyan számomra, mintha a testvérem lenne.
Az emberek tiltakoztak a fák kivágása ellen, de a királyt nem zavarta. És sorba vágták ki a szebbnél szebb fákat, miközben a madarak otthon nélkül, az emberek pedig árnyék nélkül maradtak. Azok a madarak, amelyek a fűzfa ágán láttak napvilágot, azok mind visszaszálltak rá.
Az öreg fűznek megszakad a szíve, és az ágai a földig hajoltak. A madarak könnyei egy tavat alkottak a fűzfa körül. Másnap, amikor a király meglátta a fát, nem hitt a szemének.
– Hát veled mi történt? Elfelejtett megöntözni a kertész? – kérdezte a fától.
– Nincs nekem arra szükségem, a madarak könnyei ép eléggé eláztatták a gyökereimet. Te viszont elfelejtetted, hogy gyermekként hányszor sírtad el bánatod, hányszor hintáztál az ágaimon, és hogy milyen izgatottan vártad a madárfiókák kikelését. Nyáron a nagy melegben itt hűsöltél az árnyékomban, és hallgattad a madarak csicsergését. Vagy talán az nem te voltál? – kérdezte az öreg fűz.
– Én voltam, és nem felejtettem el semmit. Éppen ezért hagytalak életben.
– Mit ér az én életem, ha a környéken minden társam elpusztul és a madarak otthon nélkül maradtak. Reggelente eddig madárdalra ébredtem. És kedvemre suttoghattam társaim levelével, most viszont néma lett a táj és kihalt. Magányosan kell ezután élnem a hátralévő éveimet, mert téged csak az arany érdekel. Szerinted az arany fényesebb a napnál, vagy szebben dalol a madárnál?
A király nem tudott megszólalni annyira meghatódott a fa szavain és szomorúságán. Kis idő múlva felállt, átölelte a fűzfát és azonnal leállítatta a még meglévő fák kivágását. Miután visszajöttek a munkások, kihozatta velük a kincseskamrából az aranyait, és megparancsolta, hogy mindért vegyenek csemetét, és azonnal ültessék el őket, a kivágott fák helyébe. Örömmel mentek eleget tenni a király parancsának. Három éjjel, és három nap ültették a csemetéket, amelyek már mára fel is nőttek. Sőt mindegyik fán van egy madárfészek, és a király fényes napsugárra és madárdalra ébred. Az udvart pedig körbeültette fűzzel, hogy a szomorúfűz ágai emlékeztessék az embereket a történtekre, nehogy más is elkövesse ugyanezt a hibát.
Ma is látni a szép gyulai várat, és a sok fűzfát, amelyet a madarak könnyeiből összegyűlt tó vesz körül. Mindezt honnan tudom? Én voltam a király kertésze!

2017 Álmosd

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.