Vékony Lászlóné: Az álmokat hozó vén diófa

Valamikor, nagyon régen, szép Zalának dombos részén, egy arra repülő szarka csőréből a földre esett egy dió, és ebből az idők folyamán kinőtt egy hatalmas, terebélyes diófa.
Törzse megvastagodott, sok évgyűrűt növesztett, és a domb tetejéről méltóságteljesen tekintett a világra.
Figyelte az emberek boldogságát, látta a gyerekek önfeledt nevetését, de látta az éhezést, és az elkeseredettséget is.
Nagyon elszomorodott, és azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni az embereken, hogyan tudná őket legalább egy pár órára megvigasztalni.
Egy meleg nyári nap, egy kislány ment el a diófa mellett, és arra gondolt, egy kicsit megpihen alatta.
A temetőből jött, édesanyja sírjánál volt, és egy kicsit szomorú volt a szíve.
A diófa megérezte a kislány szomorúságát, és arra gondolt, lelógó ágaival megsimogatja, elaltatja, és egy olyan álomvilágba repíti, ahol a kislány egyszeribe elfelejti minden bánatát.
Úgy is történt, ahogy eltervezte, a kislány az ágak susogásától álomba szenderült.
Álmában újból együtt volt édesanyjával, kint voltak a kertben, játszottak, nevettek, és ő futott, futott édesanyja karjaiba egy boldog ölelésért.
Ott voltak újból együtt, és ez az ölelés most minden szomorúságát elfeledtette.
A kislány nem sokára felébredt, és a diófa elégedetten vette észre, hogy a kislány már nem szomorú, hanem boldog mosoly van az arcán.
A kislány nem sokára hazament, és mindenkinek elmesélte csodálatos álmát.
Először nem nagyon akartak hinni neki, de ahogy múlt az idő, egyre több ember pihent meg a diófa árnyékában, és egyre többen tapasztalták meg, fájdalmuk, szomorúságuk, ha csak egy kis időre is, de elszállt, és helyette egy csodás álmot láttak, ami megvigasztalta őket.
Ezután az emberek a vén diófát nagyon megbecsülték, gondozták, öntözték, mert tudták, ha valakinek nagy fájdalma, szomorúsága van, csak fel kell mennie a dombtetőn álló diófához, mert az ottani álmuk gyönyörű, és feledhetetlen lesz.
Ha hiszitek, ha nem, én is elhatároztam, megkeresem ezt a diófát, mert úgy éreztem nekem is szükségem lenne egy kis vigasztalásra.
Nem is kellett sokáig mennem, a domb tetején megtaláltam. Nagyon magas volt, és törzséhez legalább három ember kellett volna még, hogy átölelhessük.
Szeretném, ha elhinnétek, hogy mindez velem igazán megtörtént.
A vén öreg diófa engem is megvigasztalt, és amikor hazafelé indultam, lombjaival még fülembe susogta: ”Szeresd nagyon a diófákat, álmodban eléred a vágyad!”
E nap óta fontos szerepet kapott életemben minden diófa.
Kirándulásaim során gyakran sétálok feléjük, ha tudom, átölelem őket, de mindenképpen szakítok időt lombjai alatt megpihenni, és gyűjtögetem azokat az álmokat, amiket alatta álmodom.

 

2017 Zalaegerszeg

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.