Pálfi Henriett: Levélélet

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Valahol délen, a Cucori-dombok lábánál fekszik az alig ezer lelket számláló, Leánder nevű aprófalu. A falucska, mely messzi földről híres meghittségéről, nyugalmáról. Lakói egytől egyig becsületes, dolgos, víg kedélyű emberek. Aki ide látogat, mind meleg szívvel távozik. A település szélén fut végig egy kis patak, a patak partját pedig gyönyörűséges gesztenyesor övezi. Ősszel a legszebb, amikor a lehulló avar betakarja a fák lábait. Egy felhős délutánon olyan hatalmas szélvihar kerekedett, hogy az avarszőnyeg minden egyes szálát szanaszét fújta.
Egy árva, de szépséges, piros-zöld-sárga levelet a szél jól megtépázott, földre ejtette, majd újra magasba kapta. Táncoltatta egy darabig az égben, aztán vergődések közepette, nyugalmas avarágyától jó messzire, végül a betonra ejtette. Sajgott az erezete, zizegett az elhagyatottságtól, de próbálta összeszedni magát, bátorságot ültetve levélszívébe. Ez a bátorság felmelegítette a testét, így már nem is zizegett annyira. Persze lehet, hogy ehhez az időközben kikandikáló Nap is hozzájárult meleget adó sugaraival.
Miután biztonságban érezte magát, körülnézett. Egy kietlen pincesor utcájának a kövezetén feküdt. Körülötte minden kő és beton. Furcsa volt neki ez a szürkeség, még soha nem látott hasonlót. Amikor kisütött a Nap az melegítette, amikor elbújt szinte vacogott az alatta keletkező nedvességtől. Éjszakánként sötétség borult rá, Ő pedig hiányolta korábbi levéltársai puha közelségét. Ilyenkor vissza-visszatért belé némi félelem. Furcsa volt neki a nagy csend is, sem a szél suhogása, sem levélbarátai moraja nem ért odáig. Néha úgy érezte, mintha a világ végére került volna. Nagy ritkán madarak szárnycsapásaira riadt, és még ritkábban ember hangokat sejtett a távolból.
Unatkozott és magányosnak érezte magát. Egyedüli társasága egy vén diófa volt, néhány pincényire tőle. Magányában irigykedve figyelte a róla lehulló levelek susmorgását. Ha lett volna hangja kiáltott volna nekik, ha lett volna lába odamászott volna hozzájuk, ha lett volna keze feléjük nyúlt volna. De nem volt. Így aztán árvaságában megelégedett gondolatainak hangos zakatolásával. Azzal a zakatolással, amit csak fáradt, békés álmai törtek meg.
Egyik reggelen furcsa, ismeretlen hangra riadt. Ezzel egyidőben erős lökést érzett az oldalában. Azon túl pedig először hatalmas ütéssel egy seprű vesszőihez, utána az irigyelt diófa gyökeréhez csapódott. Egy nagy kupac levélhez préselődve tetemes kazalba söpörték. Levegő után kapkodott, amikor szél kapott a feje búbájába, és repíteni kezdte. Messziről hallotta csak a söprő ember szitkozódását, amiért addigi munkája tönkrement. De nem volt ideje megfigyelni a szavait, mert jobbra-balra sodródott a szél taszításában.
Végül egy járda mentén, a fűben landolt. Miután hozzászokott a fűszálak okozta csiklandozó érzéshez, örömmel nyugtázta, hogy új otthona sokkal kellemesebb, mint a pincesor sivársága volt. A környezete színei, a közelében lévő bokrok leveleinek rebegése, az emberhangok kotyogása végre újra élettel töltötte meg a szívét. Elégedetten állapította meg, hogy érdemes volt átvészelnie a szél tépázásait, és már az út közben szerzett sebei sem fájtak annyira.
Főleg, mert erezete egy kellemes érintésű virág szárához simult. Ez az érintés teljesen felperzselte minden porcikáját. Egyszerre futkosott a boldog forróság a piros, a zöld és a sárga részeiben is. Bár, néha azt érezte, hogy egyetemes vörös fényben lángol. Felpillantva, elérhetetlen magasságban, egy homoki lucerna sárga virágfeje hajlott felé. Elkáprázott a szépségétől, álló napokat csak sóvárogva bámulta. Most sajnálta csak igazán, hogy nincs hangja, amivel szerelmet vallhatna neki, és nincs keze, amivel viszonozhatná annak simogató érintését. Így végül megelégedett a csendes, békés áhítozással, a hozzá-tartozás mély nyugalmával.
Napok óta éldegélt ebben az idilli állapotban, amikor azt érezte, hogy puha, apró ujjak emelik felfelé Először türelmetlen izgalom kapta el, mert levélszíve azt zakatolta, hogy biztosan virág-szerelme karolta magához, hogy végre beteljesedhessen hőn áhított frigyük.
Ezzel szemben egy gyerek-kéz tenyerében lapulva találta magát. Ijedtsége csak pillanatokig tartott, ugyanis a szárát fogó kisfiú csillogó szemébe pillantva azonnal elfelejtette sárga szirmú szerelmét. Már csakis az Őt birtokló kisfiúra tudott koncentrálni. Lenyűgözte nagy, kéken világító, örömtől ragyogó tekintete és az a kerek, piros arcocskája amit teljesen körbeölelt szintén kék cérnasapkája. Ennél már csak az volt elbűvölőbb, amikor csilingelő hangján Őt dicsérte:
– Gyönyörű!
A gyermek ezután apró lábacskáit sebesen szedve átviharzott vele egy udvaron, majd be egy épületbe, ott kettesével szedve a fokokat, egy lépcsősoron felfelé, az emeletre. Közben gondosan ügyelt rá, hogy a levélen semmi sérülés ne keletkezzék. Miután felért az utolsó lépcsőfokon is, egy folyosón végigsétálva fújta ki magát, végül benyitott egy terembe.
A teremben nagy csend volt, és hirtelen rengeteg szempár szegeződött rájuk. A kisfiú pedig megszólalt:
– Elnézést Tanár néni, hogy elkéstem, de út közben találtam ezt a gyönyörűséges falevelet, és el kellett hoznom.
A tanár néni szigorú arca megenyhült, szája mosolyra húzódott.
– Jól van Soma, semmi baj! Valóban gyönyörű levél, jó, hogy elhoztad. Már tudom is mit csinálunk vele.
Odavezette Somát a faliújsághoz, annak közepén üres helyet készített, a fiú pedig feltűzte a falevelet, hogy az osztályterem ékeként díszeleghessen. A levélnek kicsit fájt, ahogy a gombostűt szíve fölé szúrták, akár egy kitüntetést, de büszkesége sokkal nagyobb volt fájdalmánál. Kihúzta magát, fejét hetykén felszegte, elégedetten sóhajtott egy nagyot, és tudta: levélélete ezennel beteljesedett.

2017 Paks

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.