Csongor Andrea: Tessza népe

Tessza egyszer azt kérdezte Anyától:
– Te, mi ez az egész?
– Milyen egész?
– Hát, ez a … világ.
Én most megpróbálok felelni neki.
Tessza történetesen egy olyan lány volt, aki az asztalfiókjában tartott egy népet. Ez úgy kezdődött, hogy gondolt egyet – mindig így szokott kezdődni.
Neki jutott minden fontosból, levegőből, vízből, élelemből, és szeretettel volt körbevéve. Úgy volt vele, hogy jut ezekből másoknak is, olyanoknak, akikben kedve telik. Így azután kigondolta őket. Előre tudta, hogy szeretni fogja mindet, és tudta a nevüket előre.
A kigondolás után elkezdte a tervezést. Azt szerette volna, ha az apró lények úgy élnek és cselekednek a fiókban, ahogyan ő kitalálta számukra. De leginkább arra vágyott, hogy nagyon szeressék őt. Ezért sokat kellett gondolkodnia azon, hogy hogyan is tudnák őt igazából szeretni, ha nem mozognak maguktól, és nem érezhetnek szabadon? Akkor csak programot írna rájuk… Így hát mindegyiket megajándékozta a választás lehetőségével, hogy szerethessék őt. Ez volt neki a legfontosabb.
Hátradőlt, és ráérősen tovább gondolkodott, miközben a kedve telt. Egyformák legyenek-e, vagy különbözőek? Hányan legyenek? Mennyi ideig tart ki a fiók, és mi lesz utána? Mi lesz, ha egymást fogják bántani, vagy szétszedik a fiókot? Vagy ha Tessza ellen fordulnak? Ha nem örülnek az ajándéknak, hogy lehetnek?
Mosolygott. Biztos volt benne, hogy ez nem történik meg, és ha valami baj lesz, azon mindig fog tudni segíteni.
Akarta őket.
Tessza azon a bizonyos délutánon kinn ült a fedett teraszon, míg a délutáni fények ferde sugárnyalábokban estek a lábszárára. Lábfejét az egyik meleg kévébe dugta, és ráérősen illegette, körülötte az asztalon rengeteg különböző anyag, szín és forma hevert, valamilyen történet befejezései, és egy másik kezdetei. Tessza az idővel és a szeretetével pazarul bánt, számolatlanul szórta ezeket a lények megformálására, számára megállt az idő, amíg velük foglalkozhatott. A lények persze nem így voltak ezzel, ahogy elkészültek, rögtön sürgették-türelmetlenítették volna az időt, mindig izgultak, hogy lemaradnak valamiről. Azt hitték, hogy egy fióknyi a terük és az életük.
Amikor a fiók már elkészült, Tessza nekiláthatott a lelkesítésnek. Körülvette magát minden fellelhető kiinduló anyaggal és eszközzel, papírral, gyurmával, textillel, ecsettel, festékkel, körömlakkal, még anya egyik prémgallér maradékát is fel akarta használni. Meg fonalakat, cérnát is, és fakérgeket. A textíliák nagyon tetszettek neki: volt sima, egyszínű, és mintás pamut, légies selyem, kemény szürke düftin – ebből elefánt lesz -, felmosó anyag, plüss, csipke, horgolás – ebből a fehér, kócos anyagból pulikutyát szándékozott csinálni – és tüll. A fólia medúzák számára lett félretéve.
Amelyik lény elkészült, mindjárt segíteni kezdett neki a készítésben. Ők magukhoz hasonló teremtményeket tudtak létrehozni, akiket éppúgy megszerettek, mint Tessza szerette az ő népét. Kíváncsian figyelték, ahogy Tessza vágta, nyeste, véste, formálta a készülőben lévőket, hogy olyanokká váljanak, amilyennek megálmodta őket.
A festék mellett minen színezőanyagot felhasznált, amit ki bírt találni. Helyenként fogkefével szórta a festéket, máshol lyukat képzett az anyagban, az volt a minta, egy magas nyakú állatot meg véletlenül barna festékfoltos ujjaival fogott meg, és az állatnak tele lett barna foltokkal a nyaka. Körbenézegette, hogy mit kezdjen vele, és közben az egész testét összefoltozta barna, maszatos ujjaival. A végeredmény nagyon tetszett neki, így még néhány állatot szintén foltosra csinált. Meg pöttyösre. Amelyik félős volt, az tüskéket kapott, amelyik meg még annál is félősebb, az izmos lábakat, hogy el tudjon menekülni. Az illatot kifejezetten a tetszeni vágyó, kacér virágoknak szánta.
Az iskolából hazaérkező testvérei – egy-egy pirítóssal a kezükben – kiültek az erkélyküszöbre, és figyelték Tessza ténykedését.
– Segítsünk neked? – kérdezte a kisebbik, Bence, és nagy lelkesen a könyökével a kékre festődött ecsetmosó vizet beborította a fiókba. Kísérletező kedvvel nézték a létrejött Nagy Kékséget, hisz az esemény új lehetőségeket nyitott a fióklakók számára.
Néhány, már elkészült lényecske ezért azután kapott a testébe egy olyan szerkezetet, amivel a vízből ki tudta szűrni magának a levegőt, ahogy Bence kitalálta, így ezek is vígan éltek, mint hal a vízben.
Ezt jól kifundáltad – dicsérték Bencét, mert látták, hogy ami elkészült, az jó. Közben Máté is közelebb jött, és jót nevetett azon, hogy a magas fiók legalján tengődik majd az egész nép, pedig a fiók telis tele van tágas térrel.
– A többi részbe miért nem raktok senkit?
– Mert leesnek, nem érted?
– Ki gondolta ki őket?
– Hát én – mondta Tessza.
– Illetve mi – javított rögtön Bence.
– Igen, mi.
– Akkor miért nem gondolunk olyat is, ami meg tud maradni a levegőben?
– Vagy olyat, ami a föld alatt él?
– Vagy egyik a másikban? Bújhatnak egymásba is.
– Vagy kibújhatnak egymásból.
– Bármit kigondolhatunk.
Bence és Máté birkóztak egy kicsit a nagy munkára, Tessza pedig a térdét az álláig húzva gondolkodott.
– A teremtésit! Mi legyen azzal, amelyik megsérül, vagy bántják? Na, mindegy, azokat majd magamnál tartom.
Bencének este volt még egy kérdése:
– És mi lesz azokkal a lényekkel, amiktől mondjuk valaki – nem én, de valaki – fél?
– Azok a képzeletbeli lények lesznek.
– Na, jó – mondta Bence (ezt az apjától tanulta), és bebújt valamelyik bútor alá, hogy egy kicsit békében lehessen.
Hát így kezdődött. Tessza este becsukja a fiókot, és minden reggel kinyitja.
Ilyen egyszerű a világ is.

2017 Dunakeszi

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.