Csongor Andrea: Kit csókol lelken a Devla?

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Gál-Bárdos Dorottya illusztrációja részlete bekerül a mesekönyvbe 

Sas, kaj nas, phuro, régen, még a nagyapám nagyapja korában, pont úgy, mint sohanapján, az ördög eszén pediglen túl, volt egyszer egy szegény asszony, és annak tizenhét gyereke. Olyan hitvány volt a sorsuk, hogy minden évben mezítláb jött rájuk a tél. Ha volt egy kosár kenyerük, azonnal el is fogyott. Nem volt ám nekik rezidenciás palotájuk, csak egy viskójuk az erdőszélen, egyebük semmi, csak a szénfekete szemű, fekete hajú gyerekek.Egy hosszú, sötét, téli estén maga a jóságos Isten kopogtatott be hozzájuk. Na, ha ez az éjszaka nem lett volna, ez a mese se lett volna. Egész kora délutántól késő estig a Jóisten csak vándorolt háztól házig, de az emberek nem ismerték föl őt, és senki nem adott neki szállást. Ajtóról ajtóra járt, egyre fáradtabb volt, és kopogott a szeme az éhségtől, annyira, hogy a szegény asszony ajtaján nem is kellett kopogtatnia.
Azt mondja az asszonynak:
– Éhes vagyok, fáradt vagyok, megalhatnék-e nálad az éjszaka?
– Megalhatsz, bizony, de én csak a sanyarú életsorsomat tudom megosztani veled – felelte az asszony.
A Jóisten azután annyi gyereket látott ott, amennyi rostán a lyuk, de megszámolni nem tudta őket, mert állandóan mozogtak meg hangoskodtak. Akkora volt a ricsaj, hogy annál csak az éhség volt nagyobb. Az asszony sült gombával és erdei szederrel megetette a vendéget, az meg úgy jóllakott, hogy ragyogni kezdett a dicsfénye. Az asszony így morfondírozott:
„Ez bizony maga a jóságos Jóisten. Megkérhetném, hogy áldja meg a gyermekeimet, hogy tehetősek legyenek és hatalmasak. De ha megtudja, hogy egy szakajtónyira vannak, mindjárt elfordul majd. A Jóistennek sincs annyi gazdagsága, amennyit ezek megesznek. Hisz alig élünk egyik napról a másikra, még tűzrevaló fánk sincs.”
Ahogy így forgatta az agya kerekét, a tizenhétből hét gyereket nagy hirtelen bedugott a kormos kemencesutba.
A Jóisten éppen az elalvás előtti szakállkifésüléssel volt elfoglalva, az ágya szélén ülve, és közben hallgatta azoknak az esti imáját, akik nem adtak neki éjszakára szállást. A szegény asszony melléült, megfogta a kezét, és így szólt:
– Te maga a Jóisten vagy. Kérlek, áldd meg a gyerekeimet, hogy gazdagok és hatalmasak legyenek!
– Valóban ezt szeretnéd?
– Igen, ezt.
– És erre van szüksége a fiaidnak?
– Te csak áldd meg őket, a többi az én dolgom!
– Én megadom, amit kérsz, de az ajándékommal neked kell majd élned – felel a Jóisten.
Azután a tíz gyereket megáldotta, hogy gazdagok és hatalmasok legyenek, és göcsörtös botjával útnak indult, pont, mint aki jól végezte a dolgát. Minden út Istenhez vezet, de vajon az Isten útja kihez vezet legközelebb?
Úgy is lett minden. A szegény asszony házában megszűnt a csorripé. Tíz gyereke gazdag és hatalmas lett, később belőlük eredt a fehérek nemzetsége, a hét kemencesutban hagyott gyerek pedig füstös-barna lett az egész éjszaka tartó kucorgásban: őbelőlük lett a cigányok nemzetsége.
Az anyjuk szégyellte, hogy olyan sok gyereke van, és a szégyene meggátolta, hogy minden gyerekére áldást kérjen. Mire észbekapott, a Jóisten már más kapuját zörgette.
– Nem szégyen a kérés, igaz-e, bátyám?
– Lashi vorba. Nem a kérés a szégyen.
Itt a vége, gondolj véle.
– Na, de bátyám. Kit csókolt akkor lelken a Devla?
– Hát ez az. Mindőjüket. Ezüst-arany legyen a szerencsétek!

2017 Dunakeszi

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.