Juhász Hanna: A karácsony szelleme

Valamikor régen, mikor még a csodák mindennaposak voltak a Földön, a magas hegyek között éldegélt egy gőgös, ámde magányos herceg. Palotája hideg márványpadlóján nap, mint nap egyedül rótta a jéggé fagyott lépcsőket.
Nem volt senki, aki szívét felmelegítette volna. Átok ült rajta, mint ahogyan kastélya minden lakóján is.
Sok-sok évvel korábban éppen közeledett karácsony estéje, amikor egyszer csak éktelen lárma kerekedett palotája udvarán, s ő a zsivajt meghallva kinézett az ablakon.
Gyönyörűséges kertjében már mindent vastagon borított az éppen frissen hullott hó. A park tökéletesnek tűnt – eddig a pillanatig. Most azonban, amint a szép mintázatú ólomüvegen át kitekintett, hirtelen földbegyökerezett a lába. Az udvaron mintha szélvihar söpört volna végig. A tökéletes hótakarót széttiporták a szomszéd majorságból átszökő gyermekek piciny lábnyomai, akik önfeledten, sikongatva játszottak a hóesésben.
Szinte soha nem jöhettek be a herceghez, de a kert varázslatos látványa most nem tudta őket visszatartani és beszöktek a kerítés résein át.
A fiatal herceg – nevezzük őt kék szemei miatt „Nefelejcs” hercegnek – éktelen haragra gerjedt, és kirontott a gyermekek közé. Palotája személyzete természetesen követte őt. Végtelen és elvakult dühében az ifjú a kastély tornyának tömlöcébe vetette az apróságokat.
Hideg volt. A gyermekek fáztak és éhesek voltak. Többségük olyan hangosan zokogott, hogy a szomszéd majorságban is meghallották a sírásukat.
Élt ebben a faluban egy jószívű boszorkány, aki csak jótetteiről és segítő szándékáról volt híres. Felajánlotta hát, hogy elmegy a gyermekekért a kastélyba.
El is ment, de hiába. Nefelejcs herceg ugyanis csak abban az esetben akarta a gyermekeket átadni, ha a kárát a falusiak megfizetik. De az embereknek szinte még enniük is alig akadt, mert a hideg telet nagyon meleg nyár és aszály előzte meg és szinte semennyi gabonájuk nem termett.
A jószívű boszorkánynak tehát nem volt más választása, minthogy varázslattal éljen. Ekkor aztán gondolt egyet, és hatalmas szélvihart támasztott, amellyel szinte kirepítette a gyermekeket a rabságból, egyenesen szerető szüleik karjai közé. A gonosz személyzetet pedig egy hógömbbe zárta mindaddig, míg kegyetlen gazdájuk nem talál egy olyan lelket, aki a herceg könyörületessége révén menekül meg.  Így teltek aztán az évek szépen sorban. Nem volt egyetlen ember sem, aki a félelmetes úr közelébe merészkedett volna, így lassan meg is feledkeztek róla.
Történt aztán, hogy egy hideg téli napon ismét közeledett karácsony éjjele. A herceg már nagyon szenvedett attól, hogy régen olyan gonosz módon élte az életét. Sajnálta leghűségesebb szolgáit is, akik még mindig a hógömbben raboskodtak. Szívesen találkozott volna ő már a falusiakkal is, de azok úgy hitték, hogy a kastély már régen üres.
Így aztán nem is csoda, hogy egy élő ember sem tette be a lábát a palota udvarára soha többé. Nem így tettek viszont a környék állatai, akik rendszeresen látogatták a gyönyörű parkot. Nem bánta már a büszke Nefelejcs herceg, hogy a szép kertjét folyton letiporták, élvezte az állatok közelségét. Különösen a rénszarvasokat szerette. Közülük is egyet, amelyet már évek óta ismert. Ezért is furcsállotta, hogy ezen a napon nem látta kis barátját a kastély parkjában legelészni. Mivel rossz érzése támadt, elindult, hogy felkutassa. A szíve is majdnem megállt, amint meghallotta, hogy a park szélén lévő szakadék egy kicsiny kiálló szegletén rénszarvas barátja búsan hívogatja őt. Hirtelen ötlettől vezérelve hazafutott, és a kastély függönyeiből erős kötelet tekert. Testi épségét kockáztatva lemászott kedvenc állatához, a derekára kötötte a kötelet, majd ismét minden erejét összeszedve visszatornázta magát a meredély széléig, és nagy nehezen felhúzta a pórul járt rénszarvast. Mire végzett, már szinte semmi bőr nem maradt a tenyerén, s a ruháját is megszaggatták a szikla éles kövei. Ő mégis boldog volt. Életében először felszabadultnak és könnyűnek érezte magát. Jót tett.  Elképzelni is nehéz, hogy milyen nagy örömben volt része akkor, mikor palotájába visszatérve hű szolgái sorakoztak immár előtte.
Nagyon megörültek egymásnak, és esküt tettek, hogy amíg élnek, csak a jónak szentelik az életüket. Megfogadták azt is, hogy minden karácsony este titokban ajándékot fognak a gyermekeknek, hogy ha még oly messziről is, de láthassák az örömüket. Így aztán egy idő után az emberek elkezdtek pusmogni a karácsony jótékony szelleméről.
S minthogy már senki nem emlékezett a létezésükre, így azok is maradhattak mindörökre.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.