Szabados Melinda: Leonárd, a kis dinó

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren, de még az Üveghegyen, és egyáltalán mindenen túl, a hatalmas víz közepén, volt egy csodálatos sziget. Édeni szárazföld volt hegyekkel, völgyekkel, vízeséssel, tavacskákkal, mély szurdokokkal, mesebeli tájakkal.
Képzelj el egy olyan erdőt, ahol minden fa más-más zöld ruhát húz magára az év minden napján, a virágok pedig olyan erős színekben pompáznak, hogy a szivárvány is tőlük veszi a mintát, amikor bearanyozza az eget eső után. A patakok és tavak vize pedig olyan tiszta és kék, hogy akár a múltat is megláthatja benne a figyelmesebb szemlélő.
Azonban ha feljebb mész, a hegyek ormai felett már ködbe borul a táj, és bizony-bizony ott különleges dolgok is előfordulhatnak.
Ezen a káprázatos szigeten élt Leonárd, a kis dinó, szüleivel és barátaival egy népes kolónia tagjaként.
Leonárd nem egyszerűen csak szerette a szigetet, hanem egyenesen imádta. Már pólyás dinó kora óta kedvenc időtöltése volt a szüleivel kirándulni, sétálni, megcsodálni az erdő állatait, nagyot tüsszenteni a virágok édes illatától, vagy éppen kukucskásat játszani egy-egy idősebb dinoszaurusszal. Leonárd szerette a fákat, növényeket, állatokat, és ők is viszontszerették. Totyogós korában bizony gyakran előfordult, hogy hatalmasat huppant volna a popsijára, ha a közelben lengedező kedves lián nem öleli át, megvédve őt az eséstől, vagy nagy bajba is kerülhetett volna, ha abban a pillanatban a sekély tó partján sétáló hüllőbarát ki nem húzza kíváncsi kis dinónkat az iszapból.
De Leonárd nem csak a természettel volt jóban, hiszen rengeteg barátja volt a szigeten. Köztük is a legjobb Gábidinó volt, de szerette még Bence-, Maxim-, Marci-, Nati- és Tüncidinót is, na meg Lillamakit és Esztillát, akikkel együtt járt a Cukorfalva mögötti tisztáson elterülő „Kicsi a rakás” oviba, meg játszótérre és könyvtárba is. Barátságuk olyan volt, mint egy álom. Sosem gondolták volna, hogy hamarosan egy új jövevény megjelenése fenekestül felfordítja életüket.
Pedig egyik nap maga az ármány és izgalom érkezett meg egy tüneményes kis orrszarvú személyében. Szüleivel a NAGYHEGY túloldaláról érkezett, amely tényleg olyan óriási és terebélyes volt, hogy mindenki hatalmas tisztelettel beszélt róla. Ezért mi is csupa nagybetűvel írjuk le.
A feje búbján hatalmas masnit viselő jószág neve Lizi volt, de Leonárdék már az első perctől kezdve Pörginek hívták. Természetesen nem csak azért, mert hatalmas krátert hagyott maga mögött jártában-keltében, de orrszarvú létére bámulatosan gyorsan mozgott – szélsebes ütemben termett ott a baráti társaság egyik-másik tagjánál, majd olyan dolgokat súgott a fülébe, amivel bizony egykettőre összeveszítette őket. Furmányos volt Pörgi, mert miközben furcsaságokat sugdosott a barátok fülébe, a következő pillanatban már ártatlanul rebegtette szempilláit.
Rövid idő alatt elérte, hogy Leonárd, Gábi és Maxim, akik addig legjobb barátok voltak, bizony kerek egy napig nem beszéltek egymással, Tüncidinó és Nati meghúzták egymás haját, Marci és Bence pedig még össze is verekedtek.
Pörginek köszönhetően Leonárd és Gábi azon versenyeztek, hogy ki tudja hangosabban elmesélni a jövevénynek a sziget ezen részének látnivalóit, Tüncidinó és Nati egy napig azon vitatkoztak, hogy vajon a rózsaszín vagy sárga tüllszoknyának szebb a mintája, de neki köszönhette Marci és Bence, hogy a nagy csetepatéban kedvenc közös hintájuk majdnem felrepült az égbe.
Amikor már úgy tűnt, mindenkit behálózott Pörgi, Leonárd észrevette, hogy milyen mókát űz a kis orrszarvúlány, és így kiáltott: „Barátaim! Ugye nem fogjuk hagyni, hogy Pörgi tönkretegye a barátságunkat? Maxim, Gábi, mit csináltok? Ti még soha nem vesztetek össze! Lillamaki, nehogy elhidd, hogy a lila haj jól áll neked! Szedd le a fejedről az áfonyát! Te pedig, Pörgi, szégyelld magad! Idejössz, és mindenféle butaságokat terjesztesz? Nem is ismersz minket, de azt akarod, hogy összevesszünk? NAHÁT!”
Ezekre a szavakra már mindenki Leonárd felé fordult, még Nati is, pedig éppen arra készült, hogy beleharapjon Tünci lábába. Pörgi sírásra görbülő szájjal hallgatta a kis dinót.
– Hüpp-hüpp – kezdett el hangosan hüppögni. – Ne haragudjatok rám! Én nem akartam semmi rosszat, csak szerettem volna, ha az új helyemen mindenki szeretne, és velem foglalkozna. Tudjátok, mi messziről jöttünk. Otthagytam a barátaimat, és amikor idejöttem, csak azt láttam, hogy ti milyen jóban vagytok, szerettem volna közétek tartozni, de nem tudtam, hogy legyek én is olyan fontos nektek, mint ti egymásnak. Mert nagyon hiányoznak a barátaim! És új legjobb barátokat akartam szerezni!
Ezekre a szavakra már bizony mindenki szája mosolyra állt. Átölelték egymást, és közrefogták Pörgit, hogy megmutassák; bizony a történtek ellenére nagyon megszerették őt is.
Pörgi pedig megnyugodott, és nagyon boldog volt, amikor már ő is tagja lehetett a „Kicsi a rakás” ovinak. Otthon büszkén mutatta meg szüleinek az oviban kapott üdvözlő ajándékot, és roppant hálás volt új barátainak, hogy soha többé nem emlegették fel neki azt, amikor rosszul viselkedett.
2017 Csókakő

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.