Thököly Vajk: A kis hópehely

Hol volt, hol nem volt, egyszer fent, valahol a felhők között, történt egy olyan csoda, hogy megszületett a kis hópehely. Akár a többi testvére, lassan ereszkedett lefele a gyönyörű napsütésben a föld felé, s ahogy közeledett, örömmel vette tudomásul, hogy ez a hely, ahol ő élni fog, az egy csodálatos világ. Mindent elborított a nagy fehérség, minden dermedt volt, s fagyott. Körülötte gyerekek szánkóztak, s volt, mikor még ő is felugrott a szánkó talpára, hogy csúszhasson egy jót. Visszafelé pedig felkapaszkodott a gyerekek bakancsára, s így sikerült feljutnia a dombtetőre újból, ahol boldogan játszhatott tovább.
Egy pár hét elteltével az idő megváltozott. A nap egyre jobban égette a testét, mosolya is lassan fogyatkozni kezdett. Amikor lenézett a dombtetőről, azt látta, hogy a domb alatt már eltűnt a régi fehérség, és egyre csak közeledett hozzá a napról-napra zöldebb természet. Messze repült tekintete a távoli hegyeket nézte. Arra gondolt, hogy azok a testvérei, akik ott élnek, azok biza örök éltetet élnek, mert ott soha nem olvad el a hó.
– El kell jutnom oda! – kiáltott fel. – De nagyon messze van, és én egyre gyengébb vagyok –panaszkodott magában, de nem válaszolt neki senki.
Ahogy ezen gondolkodott, egyszer csak egy nyuszika ugrott mellé. A kis hópehely a szélbe kapaszkodva felugrott a nyuszika lábára, majd a bundájába fogózkodva felkúszott a füléhez.
– Nyuszika, kérlek, vigyél el engem a távoli hegyekbe – suttogta a fülébe. – Nagyon félek itt. Ha elviszel, akkor azzal hálálom meg, hogy megkeresem neked a legfinomabb csemegét, ami a hó alatt van elrejtve.
– Nem viszlek én, biza! Inkább a zöld fű világába megyek, nem kell a segítséged! – válaszolt a kis hópehelynek, s ekkor a nyuszika elindult gyorsan lefelé a hegyről, oda, ahol már a hó elolvadt. A kis hópehely úgy érezte, hogy itt a vége az életének, és akkor a mesénknek is, de hirtelen egy nem várt suhanó árnyék jelent meg az égből.
Egy sasmadár csapott le a nyuszikára, és éles karmaival megragadta azt a hátán, majd felemelte a földről. Hatalmas szárnyaival csapdosott, könnyedén röpítette fel a nyuszikát és vitte fel a magasba. Ekkor a kis hópehely a szélbe kapaszkodott és egy mozdulattal átrepült a sasmadár fejére, tollaiba jól belefogózkodva.
– Ne bántsd a nyuszikát, hatalmas sasmadár, inkább repíts fel engem a távoli hegyek csúcsaira – suttogta a fülébe a nagy madárnak a kis hópehely. – Nagyon félek itt. Ha elviszel, akkor azzal hálálom meg, hogy megkeresem neked a legjobb és a legmagasabb a fészekrakó helyet. De a sasmadár nem szólt, csak tovább szárnyalt magabiztosan fogva a kis nyuszit. Ekkor a kis hópehely a sasmadár fülét csiklandozni kezdte, így az a levegőben szállva nevetni kezdett. Soha nem érzett még ilyet, és már a nyuszikát sem bírta tartani a karmai között a nevetéstől, ezért azt kiejtette. A nyuszika lezuhant egy puha levélcsomóra a földön, aztán gyorsan el is bújt egy biztonságos rejtekhelyre egy hatalmas fa gyökerei között.
Ekkor a kis hópehely abbahagyta a csiklandozást. A sasmadár mérgében elkezdte rázni a fejét, hogy a kis hópehely leessen róla, amiért ilyet tett vele.
– Vigyél fel engem a hegyek csúcsára, kedves sas madár – kérlelte a kis hópehely a madarat újból, de az továbbra is mérgesen a fejét rázta, addig, míg a kis hópehely végül nem bírta tartani magát a madár tollai között, és elengedte azt. Lassan ereszkedett a föld felé bánatosan, miközben újból a távoli hegyeket nézte, ahol az örök fehérség birodalma tündökölt.
Egyre melegebb volt és a kis hópehely egyre gyorsabban fogyott.
– Itt a vége. – gondolta magában könnyesen mikor földet ért. Ekkor előbújt rejtekhelyéről a nyuszika és a kis hópehely elé ugrott.
– Na, gyere ide kis barátom, pattanj fel, amiért megmentettél, én is segítek neked, hogy feljuss a hegytetőre! – szólalt meg mosolyogva a nyuszika. A kishópehely úgy is tett. A szélbe kapaszkodva felmászott a fejére, aki ugrándozva felszaladt vele a legmagasabb hegy legnagyobb csúcsára, ahol mindig hideg van, és soha sem olvad el a hó. A kis hópehely ott boldogan él ma is, és ha egy nagy hegy alatt elsétálunk, akkor lehet, hogy éppen ő az, aki integetve, a szélbe kapaszkodva mosolyog ránk.

2017 Szilágyzovány (Románia)

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.