Takács Fanni: A padlás titka

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Igazából nem tudom, hogy miért vállalkoztam erre… Pedig tudtam Annáról, milyen vadóc lány. Most már bánom, hogy beleegyeztem, és ettől a kalandtól mindig rémeket fogok látni, ha egy faházba megyünk.
Na jó, szerintem így nem értitek, kezdem az elejétől.
Csütörtökön kezdődött, amikor is a szüleim elmentek Nádudvarra, ahol az anyukám kosarat fonni tanult, az apukám pedig korongozni. Nem akartak egyedül hagyni a házban, mert Kincső és Klári, a testvéreim is velük mentek, én meg nem akartam elmenni. Szóval ott tartottam, hogy nem akartak egyedül hagyni a házban, ezért elvittek a nagymamámhoz falura, ahol nagy szerencsémre ott volt Anna, az unokatestvérem, aki sokszor jár a mamámhoz, mert közel laknak egymáshoz.
– Fanni, Fanni!!! Úgy örülük, hogy végre itt vagy, gyere velem! – mondta, és húzott a legkisebb szoba felé. Amikor odaértünk, bezárta az ajtót, majd suttogóra fogta a hangját:
– Itt a sarkon van egy kis faház, aminek omladoznak a falai. Egy öreg bácsi élt benne, s amikor meghalt, a gyerekei eladták Jucikának, Mama legjobb barátnőjének, aki egy kis boltot akar nyitni benne. Mama megkérdezte, megnézheti-e, mert még nem látta belülről. Én is megkérdeztem és megengedi, hogy mi is megnézzük. Arra gondoltam, felmehetnénk a padlásra, mert a helyi pletyka szerint éjszaka megjelenik a házban a nemrég elhunyt bácsi felesége, aki már vagy öt éve meghalt. Jó kis horrorfilm lesz belőle, magammal viszem a kamerámat – és már olyan izgatott volt, hogy én már nem tudtam ellenállni.
– O-o-o-oké… – mondtam rémülten. Bevallom, én szeretem az ijesztő dolgokat, de utána mindig rémeket látok.
Végül, mikor eljött az este, bepakoltuk Anna hátizsákjába az elemlámpát, a telefonunkat és egy kis nasit. Mamának azt mondtuk, kimegyünk a játszótérre, mert ilyenkor senki nincs ott. Amikor már a kisház előtt álltunk a kulccsal, amit elcsentünk a Mama zsebéből, akkor furcsa zajokra lettünk figyelmesek.
Óvatosan dugtam be a kulcsot az ajtóba, és amikor olyan dörömbölést hallottunk, amire azt hittük, hogy mindjárt leomlik a háztető, gyorsan befutottunk a házba és felszaladtunk a padlásra. Lihegve borultunk le a földre, amikor nagy fényesség töltötte be a padlást. Kábultan néztünk fel és egy öreg nőt pillantottunk meg, aki a föld fölött lebegett és fényárban úszott. Meglepetten álltunk fel és szólítottuk meg, mire ő is elkezdett beszélni.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket.
– Mi-mi-mi volt az a zaj? – kérdeztem még mindig megilletődötten.
– Azok a barátaim voltak – mondta, és rámutatott vagy harminc kis bolyhos cicára, akiket eddig nem vettünk észre.
Anna bekapcsolta a telefon kameráját, de nagy meglepetésében kiejtette a kezéből. Épp fel akartam venni a telefont és kikapcsolni a kamerát, amikor rám kiáltott:
– Várj, muszáj lefilmezzem! Nagy sikert fogunk aratni vele!
Sokáig beszélgettünk a nénivel és közben titokban filmeztük. Amikor már hajnalodott, elköszöntünk tőle és a macskáitól, aztán elindultunk hazafelé, útközben pedig nevetgéltünk azon, milyen népszerűek leszünk a most készített filmmel.
Mamának azt füllentettük, hogy elaludtunk a játszótéren. Másnap reggel elindultunk megkeresni Bettit, a helyi legjobb barátnőnket, hogy megmutassuk neki a felvételt. Ám amikor megmutattuk a videót, nem látszott, csak a padlás és semmi más nem volt rajta.
– Ez az a nagy dolog, amiért hajnalban felhívtatok?
– Nem, nem, mi tényleg egy igazi szellemet láttunk!
– Na persze! Szerintem álmodtátok az egészet!
Így aztán a videónk nem ért semmit, és máig sem tudjuk, hogy tényleg megtörtént-e az eset.
De ezután is, ha faházban járok, mindig a kalandunk jut eszembe, akár megtörtént, akár nem.

2017 Szatmárnémeti (Románia)

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.