Tamássy Boglárka: Sors
Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017
A gólya hirtelen megint gyorsított a tempóján. Már alig láttam, úgyhogy cókmókostól rohanni kezdtem, de a gólya egyre távolabb került tőlem. Eszeveszetten loholtam, egyre gyorsítva a tempón, ám hiába. A végén már alig látszott az egész nagy madárból valami. Egy pillanatig döbbenten álltam, és néztem a távolba, ahol a gólyát sejteni véltem, majd lerogytam a földre. Szörnyű szomorúság, elesettség és kudarc futotta át a testem. Pedig olyan közel éreztem magamhoz!
Amikor kibuggyant az első könnycsepp a szememből, nem hallottam mást, csak a víz zubogását, és egy hangot, ami azt ismételgette: „Hoppon maradtál, így jár, aki fukar, és magának akar mindent!” Testemet nem éreztem. Csak sejteni tudtam, hogy éppen a lábamon ülök, és nem a földön, nem érzékeltem semmit és senkit, csak a madárra tudtam gondolni. Hirtelen elgyengültem, és összecsuklottam. Úgy éreztem, itt a vég.
Ahogy ott feküdtem, azt lehetett volna hinni, meghaltam. Pedig nem, csak az élet-halál közt lebegtem, de az agyam még mindig járt. Járt, és tudat alatt gondolkodott. Egy idő után úgy éreztem, mintha repülnék, lassan szállnék fölfelé. Súlytalanul, könnyedén, mint a pihe. Azután egyszer csak láttam. Pedig ugyanúgy csukva volt a szemem, mint eddig. Láttam a földet, láttam magamat. Hirtelen döbbenet fogott el. Ott feküdtem a földön, mint valami halott. Kisírt szemmel, élettelenül, gyáván. És hirtelen tudtam, bátortalan voltam. Az egész eddigi életem arra pazaroltam, hogy meglássak valamit, utána henceghessek vele. Mindent magamnak akartam. Fájt, nagyon fájt, hogy nem tudtam kicsit máshogy állni a dolgokhoz. Ahogy ott lebegtem az élet és a halál között, rájöttem nem akarok meghalni. Élni akarom a magam kis buta világát, talán jobbá is változtathatnám, mert ahelyett, hogy ezt tettem volna, mindig csak fényezni akartam a magam hitvány életét. Azt akartam, hogy szeressenek, erre mindenkit eltaszítottam magamtól. Fájt az igazság, de tudtam, hogy mindenképpen mást kell tennem. Mást. Jobbá kell tennem az életemet.
Hirtelen újra súlyosnak éreztem a testem. Ott feküdtem a földön, szánalmasan, szinte megtépázva. De nem testileg, hanem lelkileg. Sokként ért ez a rengeteg felismerés, és már is meg akartam változtatni az életem. Igen ám, de hogy kezdjem?
Most néztem csak körbe. Néztem a földet, a fákat, a hegyeket, azt az ismeretlen tájat, ahova kerültem. Elkezdeni előröl… De hogyan? Ötletem sem volt. És ekkor észrevettem valakit. Aki mindvégig mögöttem ült, és csöndben figyelt. Minden mozdulatomat élesen figyelte, majd amikor látta, hogy jól vagyok elmosolyodott. Félénken, de magabiztosan. Pici, de ugyanakkor magas is volt. Félig ember, félig lélek lehetett, mert egy csöppet áttetsző volt, de emberi tulajdonságokkal. Haja és ruhája a világ összes színét, annak minden árnyalatát tartalmazta. A nemét nem lehetett megállapítani, nem voltak erre vonatkozó jelek. Egyedül volt, és egy akkora táskát cipelt, hogy alig látszott ki alóla, és amelyből különböző szereket pakolt elő. Az egyik üvegcse üres volt. Azon elidőztem egy darabig. Ő követte a tekintetemet, és elmosolyodott. Megint. Majd bólintott. Mintha tudná, mire gondolok. És igen, tényleg rájöttem: ő volt, aki visszahozott az életbe! Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de inkább nem tettem, lehet, hogy tolakodásnak venné. Hallgattunk. Én néztem őt, ő nézett engem. Ki tudja hány percig tartott ez a méregetés, de szerintem megunhatta, mert a vállára vette a táskáját, és elindult. Én meglepetten néztem, ő hátrafordult. Kinyújtotta a kezét, majd bólogatva maga felé intett. Én fölkaptam a holmimat, és mit sem várva követtem. Soha nem is láttam, még egy szót sem szólt hozzám, de megbíztam benne: egyrészt azért, mert ő mentett meg, és aki ilyet tesz a másikkal, az rossz ember nem lehet, másrészt pedig azért, mert valahogy vonzott magával. Bíztató volt az egész lénye, bár kicsit rettegtem tőle, hogyha annyi varázsszere van, akkor mit csinálhat velem, de amikor erre gondoltam, biztatóan rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Én gondolkodás nélkül érte nyúltam, és sikerült teljesen elnyomni azt a szorongató érzést, mert tudtam, ő úgysem bántana soha. Legfeljebb erőt adhat. Ezeket a gondolatokat ő mondta, csak nem a szájával, hanem „átsugározta”. Éreztem, hogy jóban leszünk. Elindultunk egy rendkívül hosszú útra. Megkeresni a gólyát, és átélni rengeteg kalandot.
2017 Hajdúszoboszló